Állam és egyház együttműködése

 Ima a Duna-parton az új Alkotmány parlamenti

megszavazásának napján (Fotó: Cser)

Az alaptörvény emelkedett, veretes bevezető szöveggel („Nemzeti hitvallás”) kezdődik, amely kifejezetten elismeri a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Nincs ugyanakkor szó arról, hogy a kereszténység államvallássá válna – más, megbecsült vallási hagyományokhoz képest az alkotmányozó egy történelmi tényt ismer el. Nem a kereszténységet mint vallást, hanem a kereszténységnek a nemzeti történelemben betöltött meghatározó szerepét méltatja. Mivel az alaptörvény értelmezése során a Nemzeti hitvallásra is tekintettel kell lenni, az új preambulum nem pusztán az alkotmányozó „irodalmi munkásságának” része. Az itt kinyilvánított értékek (hűség, hit, szeretet, szolidaritás) az alkotmányjog számára sem közömbösek, így az állam ezen értékek vonatkozásában nem lehet semleges.

Hangsúlyos szerepet kap a család intézménye, különösen a gyermekeket nevelő családé; ebben a vonatkozásban gyakorlati szempontok is megjelennek, így például az, hogy az adóztatás mértékét a gyermeknevelés kiadásainak figyelembevételével kell meghatározni. Több etikai parancs megjelenik a normaszövegben, így a közösségért való felelősség (a képességeknek és a lehetőségeknek megfelelő munkavégzés), a tulajdonból származó társadalmi felelősség vagy a nagykorú gyermekek kötelezettsége arra, hogy rászoruló szüleikről gondoskodjanak.

Az alaptörvény rögzít néhány olyan, alapvető tételt, melyeket a hatályos Alkotmány értelmezésével az Alkotmánybíróság még az 1990-es években kimondott. Ilyen kérdés az, hogy az állam köteles a magzati élet védelmére, vagy hogy házasság csak férfi és nő között jöhet létre. E kérdésekben az újdonság az, hogy immár maga az alaptörvény is kifejezett módon tesz említést róluk.

A vallásszabadság mint alapvető jog megfogalmazása nem változik a ma még hatályos alkotmány 1989-ben megállapított szövegéhez képest. Újdonság ugyanakkor, hogy az alaptörvény új megfogalmazással közelít állam és egyház viszonyához: az államnak és az egyháznak nem elválasztott, hanem különvált működését rögzíti, és fontos többletként kimondja, hogy az egyházak önállóak, az állam pedig a közösségi célok érdekében együttműködik velük. Amikor egyházak közfeladatokat vállalnak át (oktatás, egészségügyi vagy szociális ellátás), nem valamiféle megtűrt, kisegítő szereplők: az államnak alkotmányos kötelezettsége az, hogy a közjó érdekében együttműködjön velük. Az egyházi önállóság kiemelt megfogalmazása jól jelzi azt, hogy a mai alkotmányozó – szemben a különválasztást célul kitűző 1949-essel – nem az államot kívánja védeni az egyházaktól, hanem az egyházakat, vallási közösségeket az államtól, a közhatalom illetéktelen beavatkozásaitól. Figyelemre méltó újdonság az is, hogy a jövőben nem a lelkiismereti és vallásszabadsággal kapcsolatos kérdések általában, hanem csak az egyházakra vonatkozó részletes szabályok meghatározásához kell majd sarkalatos törvény. A vallásgyakorlás szervezeti kereteiről készülő új törvény tehát ekként fog megszületni a közeli jövőben.

a szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Jog- és Államtudományi Karának dékánja