Búcsúzunk Václav Haveltől, aki december 17-én kora reggel hunyt el az Óriás-hegységben lévő üdülőjében. Felesége és egy szerzetes nővér volt mellette. A hetvenöt éves volt államfő, drámaíró, emberjogi harcos évek óta súlyos tüdőbajban szenvedett.
Szilveszterkor becsiccsentett honfitársaink remélhetőleg mind kijózanodtak már, és sokan közülük valószínűleg vissza is süllyedtek rezignáltságukba. Már túl vagyunk a szokásos pesti B.ú.é.k.-köszöntésen is: „Boldogabbat, mint amilyen lesz!” Hiszen már régi vicc ez… Tovább számolgatunk, és – valljuk be – szorongunk.
Aligha tréfás a hír. A svájci Einsiedeln ennyire szomorú helyzetbe jutott? Mi történhetett?
Nem csoda, hogy nagy visszhangot keltett az az október 18-i hír a X. századi svájci búcsújáró helyről, ahol ma is az ott élő hetven bencés szerzetes közösségének egyik fő feladata a zarándokok spirituális ellátása.
Világszerte szerzett korszerű teológiai, történeti és politológiai tudását mindenekelőtt a magyar kereszténység lelkipásztori szolgálatába állította, holott a világ sok táját bejárta hazáján kívül.
Hiányzik a kedves, hűséges barát, kolléga, a művelt és szellemes ember, a hihetetlen szorgalmú kutató. Ismertük üldöztetéseit, de ő csak mások szenvedéseit kutatta, rögzítette, és a jövőt építette emlékük megőrzésével. Zokszó nélkül viselte, hogy csak egyszerű olvasóitól számíthatott támogatásra.
Amikor Prohászka Ottokár 1882-ben, miután a német–magyar kollégiumban befejezte tanulmányait, hazatért Rómából, magával hozta a mainzi püspök, báró Wilhelm Emmanuel von Ketteler szociális eszméit.
Milyen szép is volt, mikor gyermekeink, unokáink még csillogó szemmel álltak a karácsonyfa előtt, rácsodálkozva fényeire, Jézuska látogatásának megannyi ajándékára, az egész lakást betöltő fenyőillatra.
XVI. Benedek pápa motu proprio (saját indíttatásból) műfajú, október 17-én kelt apostoli iratban foglalta össze az október 16-án 2012. október 11-étől 2013. november 24-éig terjedő időszakra meghirdetett hit éve célját és jelentőségét.
