Pallós Tamás

A Wagner-napok ajánlójára készülve a véletlen hozta, hogy éppen Richard Wagner kétszázadik születésnapján, május 22-én került kezembe A nürnbergi mesterdalnokok kétnyelvű, motívumszéljegyzetekkel ellátott szövegkönyve, s vele azon melléklet, melyen Walther versenydala és annak Beckmesser által elkövetett „ferdítése” áll egymás mellett, Blum Tamás zseniális magyarításában, unhatatlan mosolyforrásként.

Nem mondható, hogy Wagnernek olyan a humora, mint Dosztojevszkijnek – vagyis (szinte) semmilyen. Mert neki tényleg van, szöveg és zene tekintetében egyaránt. A közhelyesen súlyosnak és érthetetlennek kikiáltott német költő-író-komponista, a legendásan nehéz természetű művészember a végtelen és szélsőséges érzelmek nagy mágusa. Máig hat, tán még erősebben, mint saját századában. A napokban hallottam a rádióban egyik vezető színházi rendezőnktől, hogy ő mindig megkönnyezi A nürnbergi mesterdalnokokat. És nincs ezzel egyedül; több zenebarát, Wagner társasági tag vallotta be már nekem is, hogy „végigsírja a darabot” – a kaján olvasók kedvéért gyorsan hozzáteszem: nem azon kínok és erőpróbák miatt, amelyeket a közel ötórás mű „elviselése” jelent.

Emberek és démonok Kaneto Shindo módra

„…átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belőle életed minden napján! Teremjen neked tövist és bogáncsot, és edd csak a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél – mert por vagy, és visszatérsz a porba.” (Teremtés könyve)

Élet. Valóság. Nem csúnya és nem riasztó. Fáradságos, monoton emberi lét. A kopár sziget, Kaneto Shindo (1912–2012) 1960-ban bemutatott másfél órás filmje egyetlen hatalmas lélegzet. Szinte cselekménytelen, lassú képi meditáció az izzasztó teremtőmunkáról, a makacs, sziszifuszi gürcölésről – az évszakok múlásával, alig néhány elhangzó mondattal, kevés (ének)szóval. Hikaru Hayashi mantraszerűen visszatérő megindító zenéje kíséri a folytonos vízhordást, a földműves házaspár küzdelmét és két kisfiuk játékosan is dolgos mindennapjait az élelmet-elvonulást nyújtó, ám a testi és lelkierőt egyaránt mohón szomjazó, áldozatigénylő szigetdombon.

Elhatároztam, addig nem írok Baz Luhrmann filmjéről, amíg nem olvastam el F. Scott Fitzgerald regényét, A nagy Gatsbyt; inkább egy hétig várok a jegyzettel. Luhrmann, ahogy Szabó István Az ajtóval, kedvet csinált az általa adaptált irodalmi műhöz.

A film kétharmadáig nem tudtam mire vélni a dolgot: szokványos amerikai álomsztori luxuskivitelben, art deco pompába csomagolva, eklektikus és anakronisztikus zenei kavalkáddal. Sajátos karaktert azonban épp túlzásai adnak ennek a mozinak: hol egy kicsit abszurd, hol groteszk… – és valami majdnem mindig színpadiasan sok. Figyelem, vajon mitől lett ez korszakalkotó-korszakjellemző kultuszregény; kötelező olvasmány Amerikában. Egyszer csak kezd érdekessé válni a „szabályosnak” induló didaktikus történet. Balladai homályból bontakozik ki Gatsby élete, amelynek alakulása szerencsére átlép a romantikusnak mondott műfaji kereten. A fecsegő felszín alól ki-kibukkan a hallgató mély; túlmutatva a közhelyeken, hogy lám, a pénz nem boldogít, az arisztokraták, a milliomosok és az újgazdagok ugyanolyan fásultak és kiábrándultak, mint a kevésbé szerencsések…

„Irodalomóra” Király Leventével „Halak ezüst pikkelye: / számold le az Úr kezébe mind, / s megnyílnak előtted az igazság / égre írt könyvének lapjai.” A nemrég megjelent Égre írt könyv poétikus mottója nem véletlen; szerzője költőként indult, s utóbb mutatkozott be regényíróként is. Király Leventévela „váltás átmenetéről”, történelemről és ihletadó érzelmekről beszélgettünk új kötete kapcsán.

– Olyan ez, mint a – sajnos most éppen szomorú aktualitássá vált – hegymászók esetében: ha valaki meghódított egy hatezer méteres hegyet, utána már a hét-nyolc ezres csúcsokra vágyik. Én egészen kis koromban kezdtem verseket írni, gyakorlatilag az írás megtanulása után rögtön, aztán tizennégy évesen novellákkal bővítettem a repertoárt, mert érdekelt, hogyan lehet elmondani egy kitalált történetet. Hát jó nehéz! Azt szokták mondani, kell némi élettapasztalat, legkorábban harminc év felett válhat valaki igazi prózaíróvá – ez az én esetemben mindenképp igaznak bizonyult. 2010-ben jelent meg az első novelláskötetem, az Énekek éneke című regényemet pedig két éve adták ki, bár a műfaji meghatározás nem teljesen egyértelmű, mert olyan az a szöveg, mintha vers lenne; lényegében egy regény hosszúságú prózavers. Néha teljesen időmértékes, néha rímel is. Költőknél persze gyakran előfordul, hogy lírai prózával kezdenek, és inkább utána próbálkoznak meg a „prózai prózával”.

„Zeneakadémiás” beszélgetés Batta Andrással

Zenetörténész, egyetemi tanár, mértékadó szakíró, kiváló és jó humorú előadó, közvetlen és népszerű szereplője kulturális közéletünknek. 2004 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora, aki a rábízott világhírű intézmény kapuit még szélesebbre tárta: nem pusztán az iskola tekintélyének megőrzésére, illetve „épületfejlesztésre” törekedett, ha nem vonzó kulturális központot álmodott a mára megújult Zeneakadémia szecessziós falai közé. Batta András május óta kormány biztosként új feladatot is ellát: az egységes hazai komolyzenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának koordinálásáért felelős.

– A történelem ismétli önmagát, többéves előkészítő munka és fejlődési folyamat előzte meg azt is, amikor 1907-ben átadták a Liszt Ferenc téri csodálatos zenepalotát. Liszt idejében, 1875-ben még csak zongora és zeneszerzés tanszak létezett az Országos Magyar Királyi Ze- neakadémián. Mihalovich Ödön igazgatósága idején épült ki a szakok hálója: a nagyzenekar összes hangszerét tanították, magánének szak alakult, és az elméleti oktatást is fejlesztették. Az idei év nyitón idéztem az 1897-es év könyvéből. E nagy iskola akkor egy kis épületben működött, a „régi Zeneakadémián”; a neves intézmény egy nagyobb épületért kiáltott, amely tíz évvel később, 1907-ben nyitotta meg kapuit. A közelmúltban némiképp hasonló helyzet alakult ki, a nagy múltú és impozáns iskola gyönyörű épületéhez az állagmegóváson túl átadása óta nem nyúltak, a háborúban hál’ Istennek csak kisebb sérülést szenvedett. Száz év elteltével felújításra, művészettörténeti értékeinek rendbe hozására szorult, ugyanakkor strukturálisan a XXI. századi elvárásokhoz, technikai igényekhez kellett igazítani. Elengedhetetlenné vált a fejlesztés; lehetőségeihez és adottságaihoz mérten igyekeztük beleálmodni, majd beépíteni az új megoldásokat a patinás épületbe.

Többek között az a csodálatos a „magaskultúrában”, legyen szó irodalomról, zenéről vagy képzőművészetről, hogy a remekművek kimeríthetetlenek. Élethosszig – és még azon is túl – érvényes feladatokat adnak. Évről évre érdekesebbek, fontosabbak lesznek számunkra, egyre többet árulnak el magukról. Egy remek művet újra és újra elolvasunk, meg nézünk, meg hallgatunk, átgondolunk. Természetüket tekintve kicsit olyanok, mint az evangélium. Vannak valóságok, történetek, amelyek az idő múlásával válnak egyre fontosabbá. Mások villámcsapásszerű sokkhatást keltve hívják fel magukra a figyelmet, hogy aztán valamiféle teremtő nyugtalanságot hagyjanak maguk után. És vannak bölcs komédiák is: derűvel, szeretettel és megértéssel karikírozzák-legyintgetik az emberi gyengeséget. Ezekben a feloldozásig vezet a szégyenítő megpróbáltatások tisztítótüze.

Marton Éva köszöntése

A napokban egy ország, sőt valójában a zenei világ készült ünneplésére a budapesti Operaházban. A gála városszerte kifüggesztett plakátját – amely őt és sztárvendégeit, Grace Bumbryt és Jonas Kaufmannt hirdette – bő héttel az esemény előtt átragasztották: „Minden jegy elkelt. Kivetítés élőben a bazilikánál!” Persze nincs ebben semmi meglepő, hiszen sokan voltak a meghívottak, a legendás afroamerikai mezzót, Bayreuth első fekete bőrű énekesét és korunk egyik vezető német tenorját pedig a magyar operatörténet tán legnagyobb művészének estjére várták. Marton Éva hetvenéves. Több mint negyven éven át tartott kivételes, kontinenseken átívelő pályafutása…

Próbálom kerülni a szuperlatívuszokat, de hamar be kell lássam, lehetetlen felsőfokok nélkül írni vagy beszélni róla. Ha csak utolsó itthoni nagy szerepére, a Kostelničkára, vagyis a Jenufa sekrestyés asszonyára gondolunk, nyugodtan kijelenthető: az elmúlt tíz év legemlékezetesebb és legfontosabb énekes-színészi alakítása volt. A rigorózus özvegy, Jenufa nevelőanyja mintha a neorealisták filmvásznáról lépett volna le. Janáček operája valójában e hitben elkötelezett, mégis a látszatra adó és tiszteletváró falusi nagyasszony tragédiája. A sekrestyésné nem szeretné, hogy kiderüljön: nevelt lányának törvénytelen gyermeke született. Mivel a felelőtlen, korhely apát nem sikerül rábírnia, hogy vállalja a babát, és attól tart, hogy a Jenufa mellett még hűen kitartó udvarló is elpártolhat a lánytól, úgy dönt: Jenufa tisztessége és saját jó híre érdekében megszabadul a csecsemőtől…

Claudio Abbado nyolcvanéves

Megmagyarázhatatlan, hogy mit csinálnak jobban, másként, mint a többiek; mitől lesz géniusz egy „némán hadonászó” karmester? Miért van az, hogy akár egy sokat hallott, unásig ismert művet is képes úgy megszólaltatni a rábízott zenekarral, hogy elakad a lélegzetünk, és új értelmet, távlatot nyernek a hangjegyek formálta szavakérzelmek-gondolatok? Amikor rokonokkal, barátokkal – vagy akár idegenekkel, akikkel összesorsolt az élet egy-egy estére – egymásra nézünk, döbbenettel-értetlenül, mert egyszerre érezzük ugyanazt: most valami felfoghatatlan történt. Mint az a felejthetetlen (máig sokak által emlegetett) hosszú, néma csend Mahler IX. szimfóniája végén, 2004-ben, amikor Claudio Abbado vezényelte a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekart a Zeneakadémián. Tudtunk súlyos betegségéről, amelyből orvosai „kihozták” ugyan, mégis szinte minden tisztelője úgy ment el arra a koncertre, hogy talán utoljára látjuk-halljuk a beesett arcú, törékenyre fonnyadt, mégis pünkösdi lánggal lobogó „szellemi embert”. Hála Istennek, nem így történt, majdnem tíz év telt el azóta; és az idei Tavaszi Fesztivál keretében Abbado ismét Budapestre látogatott…