Pallós Tamás

Előszó a Manon budapesti bemutatójához

Előrebocsátom: szubjektív vélemény. Szigorúan csak külső szemlélőként, egyszerű érdeklődő nézőként-hallgatóként, a zenei szempontokat is hangsúlyozva állítom: Jules Massenet és a „táncdrámaíró” Sir Kenneth MacMillan Manon-balettje a műfaj csúcsa. Na jó, az egyik csúcsa. A londoni Covent Gardenben, 1974-ben bemutatott – nálunk eddig csak a londoni társulat budapesti, illetve a bécsiek miskolci vendégjátékában előadott – táncjátékot február 28á-tól a Magyar Állami Operaház is műsorára tűzi.

Bitskey Tiborra emlékezünk

Nem tudom, miért, valahogy úgy éreztem, vissza nem térő alkalomként adódik, hogy beszélhessek vele. Régi terv volt a megszólítása, de nyolcvanötödik születésnapja, a nemzet színészévé választása és a szolnoki Cseresznyéskert bemutatója szinte kikövetelte, hogy felhívjam. Alapvetően derűs volt Bitskey Tibor, közvetlen is, jól ismert, ízét nem vesztett hangjában mégis ott bujkált a bizalmatlanság. Ugyan mit mondjon el most hirtelen ennek az újságírónak? Annyian faggatták már hosszú pályafutása során…

A száztornyú Prága és az ezertornyú Budapest… Így volt, a magyar főváros azonban a második világháború során elvesztette tornyainak, kupoláinak jelentős részét. Templomok tűntek el mindenestül, díszeiktől megfosztva, leegyszerűsítve, „csúcsaik” nélkül újították fel az egykor pazar bérházakat, és még a világégés után két évtizeddel is bontottak le sorsukra hagyott „cifra palotákat” a Duna mindkét oldalán. Az utóbbi években azonban örömteli változások kezdődtek; itt-ott már gyógyulnak a nagyvárosi tájsebek.

Beszélgetés Fülei Balázs zongoraművésszel

Tavaly ünnepelte harmincadik születésnapját. A hazai (és a nemzetközi) zenei élet elfoglalt szereplője 2008-ban kitüntetéssel diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, ahol azóta már tanít is. 2013-ban készült el népzene ihlette Grieg- és Bartók-darabokat tartalmazó lemeze. Nyitottság, érdeklődés jellemzi a széles látókörű fiatal zongoraművészt, aki január végi zeneakadémiai hangversenyére is majd háromszáz év terméséből válogatta össze műsorát. Szólóestje előtt néhány nappal pedig Bartók II. zongoraversenyét játssza a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával. Fülei Balázst rögtönzött koncertajánlóra kértem, azzal, hogy villanásnyira azért tekintsünk vissza a kezdetekre is, amikor felkeltette a figyelmét leendő hangszere.

Előszó egy bemutatóhoz Nem ritka eset a zenetörténetben, hogy képzőművészeti tárgyak, kiállítások, művészéletek indítanak alkotásra komponistákat. Szimfóniák és szimfonikus költemények, dalok, zongoradarabok, operák születtek festmények, szobrok, képsorozatok nyomán… – ahogy igaz ez fordítva is. Az Operaházban harmincöt év elteltével, a Faust-témát körüljáró tematikus év keretében tűzik újra műsorra A kéjenc útját, Igor Stravinsky 1951-ben, Velencében bemutatott „tanmeséjét”, amelyet a XVIII. században élt angol festő-grafikus, William Hogarth karikatúraszerű metszet-, illetve festményciklusa ihletett. Az aranyifjú, Tom Rakewell története nyolc rokokó hangulatú, mégis merészen szembesítő, metszően józan kép: Az örökös, Fogadáson, A bordélyban, Letartóztatás, Az esküvő, A játékbarlang, Börtönben és A bedlami tébolydában.

Az életben a legtöbb esemény, alkalom, betervezett program, utazás és egyéb földi „hívság”, hobbi halasztható-pótolható, a nagy művészi találkozások lehetősége viszont alig. E téren mindig azon igyekeztem, hogy később ne sajnálkozzam az – olykor egészen „házhoz jövő” – elszalasztott pillanatokon. Azt hiszem, eddig alig fordult elő ilyen jellegű mulasztásom, de még azt a keveset is bánom. A legendák, embercsodák távozásáról szóló halálhírek pedig elsősorban azt üzenik, hogy megint csak mi lettünk visszavonhatatlanul kevesebbek.

Az Osztrák–Magyar Monarchia szülötte, a nagyszerű cseh-morva hőstenor, a jó kedélyű Leo Slezak visszaemlékezései, naplójegyzetei ma is élvezetes olvasmányok. Derűs írásaiban az énekesi lét viszontagságairól, utazási élményeiről szól, anekdotákat mesél, illetve bravúrosan humoros összefoglalókban ismerteti néhány általa is gyakran énekelt opera cselekményét. A trubadúrról szóló fejezet mindössze egy mondat: „Fogalmam sincs, hogy miről szól.” Azóta szinte közhellyé vált A trubadúrral való élcelődés; gubancos (rokoni) szálaival, véres szélsőségeivel példázzák rendszerint a zenei vadromantikát. A népszerű Verdi-opera (a Rigolettóval együtt) afféle áldozati bárány lett; kipellengérezték, pedig bőven kínált a XIX. század ennél jóval bonyolultabb és logikátlanabb remekműveket.