Úgy tűnik, Ray Bradbury komor jóslata a szemünk láttára lesz valósággá: az okoseszközök korában semmilyen rémes diktatúra nem kell ahhoz, hogy kihaljon a könyv szeretete: az emberek egyszerűen önként hagynak fel az olvasással.
Ha egy kapcsolat véget ér, szeretjük tárgyi emlékeit bedobozolni s eltenni otthonunk egy félreeső zugába. A feldolgozás, a továbblépés szimbolikus gesztusa ez, ám mi a helyzet közös élményeink emlékével? Mert az bizony kitéphetetlen a szívünkből, s épp ezért fáj – néha elviselhetetlen kínnal. Szabó Balázs Bandája (képünkön) és az Eleven Hold együttes legújabb albumaikon arról muzsikálnak, milyen az, ha két embernek úgy igazán, lélekfájdítóan köze van egymáshoz.
Wim Wenders zseni: örökre beírta magát az egyetemes kultúra nagykönyvébe. A skarlát betű, a Párizs, Texas és még vagy tucatnyi filmje remekmű, s mind közül a legnagyobb a Berlin felett az ég.
Itt a (tavaszt átugró) nyár, tombol a hőség és a focivébé, minden könnyed és illatos: ilyenkor mi is szeretjük becsapni magunkat – egy kicsit. Épp csak annyira, amennyire Felix és Max Herngren, a hazai mozikban június derekán bemutatott Az élet napos oldala (Solsidan) rendezői teszik: ártatlan komédiázásnak álcázzák filmjüket, amely tulajdonképpen kerülő úton járja be a szappanoperák forgatókönyvírói által rendelt közhelyeket.
Elég csak ránézni a mozibemutató-naptárra vagy a tévécsatornák és streamingszolgáltatók idei kínálatára, hogy észrevegyük: újra divatba jött a társadalomtudatos sci-fi.
A kiégettség kortünet, s egyben tabu. Foghatjuk túlhajszoltságunkra, a naponta ránk ömlő információáradatra vagy személyes kapcsolataink lassú kihűlésére, nem ússzuk meg a szembenézést, amely csak akkor gyógyít, ha még fáj. A Sosem voltál itt főhősének egyáltalán semmi sem fáj már – és ez rémisztőbb bármilyen csapdában vergődő lélek rúgkapálásánál.
Életünket, szeretteinket biztonságban akarjuk tudni – alapvető emberi igény ez, s annál szomorúbb, hogy sokaknak bizony még manapság sem adatik meg.
