Görbe vonalakkal egyenesen

A szlalomozás pedig meglepően jól megy rendezőinknek: azonos címmel hét évadon át forgattak közkedvelt vígjátéksorozatot a svédek mindennapjairól, s a kirobbanó siker mozifilmes epilógust kívánt, amely szintén nem ment a szomszédba némi pimaszságért. Történt ugyanis, hogy a tavaly decemberi skandináv premier látogatottsága felülmúlta a mostanság Disney-gyártásban készülő aktuális Star Wars-moziét. Komoly fegyvertény a kasszáknál legyőzni egy költséges látványvilágra és galaktikus küldetésre épülő (s persze milliós reklámkampánnyal megtámogatott) jedi-kalandot, ám a rutinos tévérendező-páros filmje szerencsére nem csak emiatt méltó a figyelmünkre. Anna (Mia Skringer) és Alex (Felix Herngren) karácsony délutánján régi barátaikhoz készülődnek látogatóba. Elhűlve tapasztalják, hogy Fredde (Johan Rheborg) egy egész hóágyút vett év végi prémiumából csak azért, hogy a kifogástalan látvány érdekében műhóval borítsa be házuk környékét. Felesége, Micki (Josephine Bornebusch) pedig élő karácsonyfaként díszíti fel magát, csakhogy minél jobban mutathasson Instagram-profilján. Az ünnepi hangulatban induló beszélgetés aztán gyorsan meglepő fordulatot vesz, amikor a vendégek rezzenéstelen arccal bejelentik: válófélben vannak. Mindezt ünnepi zenére, a giccsesen kiglancolt nappali IKEA-kanapéján. A film ezután megismertet minket a két házaspár életével, amihez hamarosan kapcsolódik egy harmadiké is: Ove (Henrik Dorsin) és Anette (Malin Cederblad) kálváriája, akik mindenáron gyereket szeretnének. Az élet napos oldala még ekkor sem mond ellent felhőtlen szórakozást ígérő címének, ám a rendezőpáros a skandináv abszurd legszebb hagyományainak felidézése mellett áttételesebb, némi töprengésre késztető humort is felvonultat. Csakúgy, mint a valóság, amely egy-egy váratlan eseménnyel mindig keresztülhúzza a rózsaszín romantikázás hazug illúzióit. Így tudjuk meg, hogy főhőseink közül senki sem feddhetetlen jellem: Alex folyton elnézést kér és visszavonul, Anna az egész világgal civódna, ha tehetné, Fredde elfojt és túlkompenzál, Micki pedig a tökéletes kirakatfeleség eszményképét hajszolja nap mint nap. A film a szokatlanul valószerű mikrokörnyezeten túl nem fél egy kis társadalomkritikától sem: a politikai korrektség immár odáig fajult, hogy lassan minden megszólalásunkért bocsánatot kérünk valamely sértett csoporttól, így az össznépi safe space-társasjátékban semmilyen érték melletti kiállásnak nem marad súlya. ’68 ötvenedik évfordulóján elgondolkodtató az is, ahogyan az öltönyös-nyakkendős munkájával felső középosztálybeli jólétet teremtő apuka ellen mind fotel-marxista nézeteket valló kamaszfia, mind a kiöregedett hippiként viselkedő nagypapa fellázad – pedig egykor ő maga, az álmait túl könnyen karrierre cserélő férfi volt a nagy felforgató. Sebaj, Svédország (s egyúttal a nyugati világ) a vég nélküli élmények országa, ahol mindent szabad, ami nem jár kockázattal vagy elköteleződéssel. No, Herngrenék azért nem ásnak ennyire mélyre, ám a finálé kertiparti-jelenetében tetőző érzelmi zűrzavart látva bizony mi is feltesszük magunknak a kérdést: Kik ezek az emberek? Önmaguk-e még egyáltalán, vagy végleg belefulladtak a jólét okozta renyheségbe? Rendezőink szerencsére nem hagyják, hogy ilyen keményen ítélkezzünk figuráik felett, hiszen addigra már megszerettük őket: túlságosan hasonlítanak ránk. Egy picit jobbnak lódítják magukat, maszkokat öltenek és szerepeket játszanak, az út azonban, amin botladoznak, végül kiegyenesedik. Mi is ebben reménykedhetünk: hogy vezet minket az, aki görbe vonalakkal is egyenes életpályát ír.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..