Új stílus hódít az európai művészfilmes színtéren: kimért képek, ritkás szavak, lassú tempó. A bő egy évtizede megfigyelhető irányzat alkotásai – nem függetlenül az épp északi tájakon született dogmafilmes eszközök, valamint a skandináv bűnügyiregény-elemek használatától – minden beállításukban jelentőségteljessé igyekeznek emelkedni, s jó posztmodern alkotáshoz illően ezzel leplezik a koherens mondanivaló hiányát.
A keresztény könnyűzene, bár pontos elnevezése, helye és szerepe máig vita tárgya, kétségkívül élő zenei köznyelvként létezik és hat. A kezdetek másolt kazettás, stencilszöveges, kézzel kottázós mozgalmi lendülete után a műfaj új lehetőségeket kapott a rendszerváltozással. Manapság, a nagykoncertek és a CD-lemezek utáni Facebook-korban a gitáros egyházi muzsika széttartóbb, mint valaha, amire jó példa a Boanergész együttes, valamint Olgyay Gábor tavaly év végén megjelent legújabb minialbuma.
Kamasznak lenni keserves, de végül is jó dolog, sulykolja belénk Hollywood immár évtizedek óta.
Amikor azt hittük, holokauszt témában nem lehet már újat mondani a mozivásznon, jött Nemes Jeles László filmje, a Saul fia, s megérdemelten vívta ki a világ megrendültséggel vegyes csodálatát.
Steven Spielberg visszatért: a hat évvel ezelőtti Lincoln után kivett néhány éves szabadságát feladva 2015-től immár újra régi tempójában dolgozik. Hogy másodvirágzásával mi, nézők is jól járunk-e, az más kérdés; a döntésben pedig aligha segít az idei díjszezonra pozicionált legújabb filmje,
A posztmodern hozadéka, hogy a dolgok önazonossága meginog: jelentőségük csökken, marketingértékük nő. Így áll a helyzet tények utáni korunkban a sporttal is: eredeti értelme – miszerint test és lélek összhangjára tanít – elhalványult, s eközben szinte teljesen lefoglalta magának a szórakoztatóipar.
Mielőtt a kedves Olvasó tiltakozna, jelzem: a cím nem ítélet, hanem helyzetleírás. Az állásfoglalást Sean Baker legújabb, idén januárban bemutatott filmje ránk bízza, s épp ettől lesz olyan kényelmetlen moziélmény az Oscar-aspiráns Floridai álom.
Haláltagadó korban élünk. Hősi önfeláldozást csak melodrámában vagy szuperhősfilmben tudunk elképzelni (a gonoszok számára pedig csúnya és megérdemelt pusztulást, természetesen), úgy gondoljuk, váratlan baleset csak mással történhet, s rendületlenül áldozunk az örök fiatalság hamis kultuszának: eszünk, iszunk, fogyasztunk. Hogy mennyire képtelenek vagyunk szembenézni az elmúlással, azt Nanni Moretti legújabb filmje, a nálunk advent küszöbén bemutatott Anyám mozija (Mia Madre) szelíd kíméletlenséggel mutatja be.
