Az úr kissé vonalas

A Pentagon titkai. Az itthon február végén bemutatott alkotás becsülettel végigveszi a klasszikus újságírófilmek valamennyi toposzát, mégis inkább fontos, semmint kiemelkedő film.
A vietnámi háború képeivel indítunk: helikopterrel érkezik a haditudósító (Matthew Rhys), gyors eligazítás következik a támaszponton, aztán a kiskatonák bevetésre indulnak. Hirtelen robbanás, majd géppuskazaj töri meg az éjszakai csendet: a kis csapaton rajtaüt az ellenség. Tudósítónk eközben szürke folyosókon át lopakodik egy titokzatos iroda felé, majd remegő kézzel iratokat gyömöszöl bőrtáskájába. Annak, aki húsz éve már megrendezte a Ryan közlegény megmentését, ez a nyitány nem okozhat problémát, Spielberg rutinosan fel is építi a feszültséget. Míg arra várunk, mi sül ki az izgalmas felütésből, a következő jelenetben Katharine Graham arisztokrata laptulajdonos (Meryl Streep) gondterhelten ébred. Megbeszélése van főszerkesztőjével, Ben Bradlee-vel (Tom Hanks), majd hosszas irodai tárgyalások nyomán kiderül, hogy a Washington Post tőzsdei bevezetése körül forog a cselekmény. A füstös, barkós, trapéznadrágos hetvenes évek ábrázolása aprólékos, a film azonban csak akkor kel igazán életre, amikor kulcsemberünk újra felbukkan, a New York Times pedig lehozza a Pentagontól kilopott iratokat, amelyekből kiderül: az egymást követő amerikai kormányok mindvégig tudták, hogy Vietnám megnyerhetetlen, mégis újabb katonákat küldtek a halálba.
Ideális esetben Spielberg filmjének a New York Times újságíróiról kellene szólnia, akik megvívták a maguk harcát a Nixon-adminisztrációval, hogy a végén elnyerjék az amerikai legfelsőbb bíróság történelmi ítéletét, valamint a Pulitzer-díjat. A veterán rendező azonban a feltörekvő másodhegedűsre tereli a figyelmet: egy viszonylag kis lapra, amely épp most akar nagyot ugrani, s kiadójára, a nyakkendős férfiak gyűrűjében nehezen boldoguló üzletasszonyra. Erős indokok kellenek egy ilyen irányváltáshoz, ám Spielberg bizony alig szolgál ilyesmivel. Helyette gazdagon festett körképet kapunk a korabeli újságíró-generáció politikából való fokozatos kiábrándulásáról: csalódott barátok, hideg hangulatú estélyek és csendes lamentálások között jutunk el a fő dilemmáig: rárepüljön-e a lap másodikként a Times sztorijára? Ekkor újra megnő a feszültség, s a bátor döntés természetesen a sajtószabadság mindenhatóságát igazolja.
Úgy tűnik, (ön)igazol maga a rendező is, hiszen filmjével látványosan aktualizálni akar: egyrészt megmutatja a Facebook-generációnak, mi fán terem a klasszikus újságírás, példaképül állítva azt a hamis hírek korának embere elé; másrészt egy hivatásában bizonytalan, tétova nő emancipálódását meséli el. Graham életrajzi könyvéből Liz Hannah és Josh Singer írt forgatókönyvet, amely mindvégig a két fő szál között imbolyog, Spielbergből pedig sajnos több jelenetben előbújik a didaktikusan fogalmazó erkölcsprédikátor. A színészek mentik a helyzetet: Meryl Streep szép ívben járja végig karakterének jellemfejlődését, Tom Hanks pedig szórakoztatóan adja a recsegő hangú, ám remek szimatú és elkötelezett szerkesztőt. Párosuk kiválóan működik a vásznon, ez mégsem elég ahhoz, hogy a történetet elvigye a hátán.
Filmnyelvi újítások, kidolgozott dramaturgia vagy épp árnyalt problémafelvetés híján marad tehát az élethű korrajz élvezete, ám mire kikeveredünk a kordbársony öltönyök, ósdi telefaxok és dohogó nyomdagépek bűvköréből, kiderül, hogy A Pentagon titkai csak szeretne jelentős újságírófilm lenni, de nem az. Spielberg ezúttal elvéti a klasszikusokat: A bennfentest, a két éve mindenkit letaglózó Spotlight – Egy nyomozás részleteit vagy a fináléban meg is idézett Az elnök embereit. Ehelyett kissé ósdi stílusú tanár bácsiként magyaráz, akit kuncogva nevetnek ki a diákok. Ők talán szemtelenek, de legalább őszinték: kíméletlenül jelzik, hogy hősünk hiába hangoztat fontos eszméket, eljárt felette az idő.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.