Eldobható életek

Apropó, cím: a magyar változat most kivételesen találóra sikerült, hiszen a cselekménybe lépve egyfajta álomvilágba kerülünk mi is. Ám aki azt gondolja, hasonló film vár rá, mint az egy éve díjszezon-győztes Kaliforniai álom, az készüljön fel egy alapos meglepetésre. Virgonc kisgyerekek (Valeria Cotto, Brooklyn Prince, Christopher Rivera) futkosnak a placcon. Hangosak, csúnyán beszélnek, bosszantják a lakókat, és minden elképzelhető komiszságot elkövetnek, ami egy normális szülő rémálma lehet. Csakhogy ezúttal nem normális vidéken járunk: Amerika napsütötte államában, a gazdag nyugdíjasok és külföldi turisták paradicsomában, Disneyland közelében. A lepukkant motel lila falaival varázslatot ígér, s a Mickey egér hazájába érkező nyaralók számára átmeneti szállást kínál. Aki huzamosabb ideig lakik itt, azzal valami nem stimmel: leginkább épp nincs hová mennie, de Bobby, a morózus, ám vajszívű recepciós (Willem Dafoe) diszkontáron befogadja. S a gyerekek: gyerekek. Ami számunkra filléres látványosság, nekik maga a megtestesült mennyország; amíg mi az olcsó szórakoztatás mögötti pénzlenyúlást látjuk, ők fantasztikus díszletek között játszódó, elragadó meséket.
Főként ez a feszültség élteti a filmet, mert koherens cselekmény egyébként nem nagyon akad: Baker kézikamerával követi a szereplőit, átbújik velük elhagyott házak kerítései alatt, megmássza velük a végtelen magasnak tűnő lépcsőket, és akkor sem fordul el, amikor a naiv ártatlanság hirtelen összeütközik az élet kegyetlenségével. Radikálisan gyermeknézőpontból vizsgálja a világot, hol csodálkozással, hol dühösen és makacskodva, de alapjában véve javíthatatlan életigenléssel. Persze ne gondoljuk, hogy a felnőttlét kilátástalansága nem szivárog le a gyereklélekbe, s ez talán a Floridai álom legkeserűbb állítása: amit titkolni igyekszünk, előbb-utóbb úgyis kiderül, a gyermek pedig érzékeny lélek – előbb megérzi a szörnyűséget, mint ahogy az benned tudatosulna.
Izgalmas felvetése a filmnek, hogy a képernyőkultúrán nevelkedett gyerekfantázia remélt beteljesülése csupán egy kőhajításnyira, mégis elérhetetlen messzeségben van az események helyszínétől. Disneylandből csupán néhány viseltes kiszolgáló­épü­letet, hatalmas hirdetőtáblákat és a rengeteg eldobált szemetet látjuk. S tapasztaljuk e hatalmas szórakoztatóipari monstrum koszos hordalékát: a fiatal pár dühödt reklamálását, egy kisgyerekes apuka szomorú elköltözését, a helyi étteremben reménytelenül güriző leányanyát vagy a szomszéd motellel zajló kisstílű versengést a kuncsaftokért. Baker nem teszi idézőjelbe az ellentmondást, amivel könnyíthetne a lelkünkön: viselnünk kell a reménytelen álomhajszolás és a sivár rögvaló kontrasztját, amely egyre élesedik.
Apró jelekből már sejtjük, hogy nem végződhet jól a lila motel körül játszódó sajátos mese: a lakbérre való elfogy, az ezermester recepciósnak nem terem több ötlete, a parkolóbéli parfümkínálgatás pedig befuccsol. Jó volna a közelgő rettenet elől csak úgy elfutni, be a szomszédban hívogató csodás álomkastélyba, hogy maradjon egy kis reményünk. Baker végül megteszi a nézőnek ezt a szívességet, s mi megkönnyebbülten felsóhajtunk. Csak a stáblista után döbbenünk rá arra, mit is láttunk valójában. Eldobhatóvá degradált életeket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.