Paksa Balázs

A kö­zel­múlt­ban ad­ták hí­rül, hogy egy el­is­mert tu­dós azt nyi­lat­koz­ta, már kü­szö­bön áll a „szép új vi­lág”, s lel­ke­sen ecse­tel­te a ge­ne­ti­ka­i­lag mó­do­sí­tott éte­le­ket fo­gyasz­tó ge­ne­ti­ka­i­lag mó­do­sí­tott em­be­ri­ség cso­dás elő­nye­it. Egy má­sik hír­adás sze­rint Len­gyel­or­szág 2013. ja­nu­ár 28-ától meg­tilt­ja, hogy te­rü­le­tén bár­mi­lyen ge­ne­ti­ka­i­lag mó­do­sí­tott ha­szon­nö­vényt ter­mes­­sze­nek. S mi kö­ti ös­­sze a két hírt? Nem csu­pán té­má­juk, ha­nem az a tény, hogy a fősodratú mé­dia hír­ka­pu­in egyik sem ju­tott túl. A szer­kesz­tők nem tar­tot­ták őket hír­ér­té­kű­nek.

Fran­ca—iz­ra­e­li film (2007)

Van, ami­kor a gyö­kér­te­len­ség okoz­za a leg­kín­zóbb fáj­dal­mat. Há­rom nő bo­lyong ön­ma­gát ke­res­ve a je­len­ko­ri Tel-Avivban: Ba­tia (Sarah Adler) sze­ret­te­i­vel szem­be­ni bi­zal­mat­lan­sá­gá­val küzd, Joy, a fi­lip­pí­nó ház­ve­ze­tő­nő (Ma-nenita De Latorre) ott­ho­ná­tól tá­vol pró­bál meg­él­he­tést biz­to­sí­ta­ni fi­á­nak, Keren pe­dig, a fris­sen há­za­so­dott lány (Noa Knoller) egy láb­tö­rés mi­att a vá­ro­si ho­tel­ben kény­te­len el­töl­te­ni nász­út­ját új­don­sült fér­jé­vel. Etgar Ke­ret és Shira Geffen kö­zös, Cannes­-ban díj­nyer­tes film­je ar­ra hasz­nál­ja a mo­zi­vász­nat, ami­re va­ló: szűk­sza­vú­an, ám ér­zék­le­tes ké­pek­ben me­sél el há­rom pár­hu­za­mos, bi­zo­nyos pon­to­kon össze­fu­tó, majd új­ból szét­vá­ló sor­sot. Sze­re­tet­len­ség és fél­re­ér­tés, el­ide­ge­ne­dett­ség és kö­tő­dés­vágy kö­zött so­dor­ja hő­se­in­ket ide-oda az élet — akár­csak a me­dú­zá­kat a ten­ger sze­szé­lye. Ám si­ke­rül-e vé­gül hor­gonyt vet­ni?

Francia némafilm (2011)

Nap­ja­ink­ban, a Dolby Sur­round­dal dü­bör­gő, szí­nes-sza­gos lát­vány­or­gia ko­rá­ban esé­lye sem len­ne egy né­ma­film­nek. Nem elég, hogy nem hal­lunk sem­mit (a mo­zi­fil­met kí­sé­rő zon­go­ris­ta já­té­kán kí­vül per­sze), s a sze­rep­lők pár­be­szé­de­it (va­la­mint gon­do­la­ta­it) táb­lá­kon ol­vas­hat­juk, rá­adá­sul fe­ke­te-fe­hér ké­pe­ket va­gyunk kény­te­le­nek néz­ni.

Ma­gyar kon­cert­film (2009)

Az, aki kvint­re han­gol­ja gi­tár­ját, szé­ki nép­ze­nét és Bar­tó­kot hall­gat, nem le­het nor­má­lis rockzenész. Both Mik­lóst is in­kább gi­tár­prí­más­nak be­cé­zik ba­rá­tai, s nem is ad­hat­tak vol­na ta­lá­lóbb mel­lék­ne­vet a fi­a­tal mű­vész­nek: ha be­le­hall­ga­tunk ed­di­gi élet­mű­vé­be — me­lyet a Barbaro, a Nap­ra és a nem­rég ala­kult Folkside Pro­ject kör­vo­na­laz szá­munk­ra —, ma­gunk is meg­győ­ző­de­tünk er­ről.

Ame­ri­kai do­ku­men­tum­film (2007)

El tud­juk-e kép­zel­ni Chap­lin né­ma­film­je­it, a Psycho zu­hany­zós je­le­ne­tét vagy a Csil­la­gok há­bo­rú­ja tá­vol­ba kú­szó fő­cím­ét film­ze­ne nél­kül? Ta­lán igen, de az él­mény biz­to­san nem len­ne ugyan­az, no­ha e há­rom pél­da a film­ze­ne fej­lő­dé­sé­nek há­rom ál­lo­má­sát, s ugyan­ak­kor há­rom kü­lön­bö­ző funk­ci­ó­ját egy­aránt je­lö­li.

Ma­gyar—szov­jet film­drá­ma (1967)

Jancsó Mik­lós film­mű­vé­sze­ti je­len­tő­sé­gű film­je for­ra­dal­mi al­ko­tás. No nem olyan ér­te­lem­ben, mint­ha az orosz pol­gár­há­bo­rút meg­ele­ve­ní­tő cse­lek­mény so­rán a vö­rö­sök mel­lé állt vol­na a fe­hé­rek el­le­né­ben, sőt: a be­mu­ta­tó után épp ezt kér­ték szá­mon raj­ta, a „gyá­va sem­le­ges­sé­get”.

Már a nyolcadik oldalon szembejön velünk az első káromkodás, hogy később továbbiak kövessék, de ne üljünk fel az első benyomásnak: Szabó Győző tavaly megjelent, Toxikoma című könyve nem provokálni, hanem láttatni szeretne. Hogy mit? Elsősorban egy szabadságra vágyó lélek földi pokoljárását.

Ma­gyar film­drá­ma (2012)

Hol gengsz­ter­vál­tás­nak, hol át­me­ne­ti ál­la­pot­nak, hol a „szép új vi­lág” ki­tel­je­se­dé­sé­nek lát­ják kor­tár­sa­ink azt a kü­lö­nös, má­ig ki nem be­szélt fo­lya­ma­tot, mely 1988-tól 1990-ig tar­tott Ma­gyar­or­szá­gon. Tu­dom, az én ge­ne­rá­ci­ó­mat, a mai har­min­ca­so­kat ál­ta­lá­ban nem ér­dek­li a kö­zel­múlt. Meg­le­pő el­len­pél­da Cser­hal­mi Sá­ra, aki de­bü­tá­ló film­jét az ügy­nök­kér­dés­ről for­gat­ta.