Paksa Balázs

Ame­ri­kai—spa­nyol romantikus vígjáték (2010)

Ka­rin­thy sű­rűn idéz­ge­tett bonmot-jának sza­va­i­ra Woody Allen, New York leg­hí­re­sebb, im­már bő negy­ven éve ügye­le­tes ne­u­ro­ti­ku­sa el­is­me­rő­en bó­lo­gat­na — már ha ér­te­ne ma­gya­rul. Szin­te egész élet­mű­ve fel­fűz­he­tő ugyan­is rá, így e friss al­ko­tás is, mely­ben Lon­don cso­dás ku­lis­­szái előtt két há­zas­pár tag­jai me­ne­kül­nek sa­ját prob­lé­má­ik elől, s bot­la­nak mind­un­ta­lan egy­más­ba. A kény­sze­re­sen fi­a­ta­lod­ni aka­ró öreg­úr (Anthony Hopkins), az egy­köny­ves­sé vá­lás ve­szé­lyé­től ret­te­gő író (Josh Brolin), a foly­ton túl­ter­helt fe­le­ség (Naomi Watts) és az ok­kul­tiz­mus­ba csa­va­ro­dó anyu­ka (Gem­ma Jo­nes) ma­gán­éle­ti ke­rin­gő­je mu­lat­ta­tó és el­gon­dol­kod­ta­tó. Hi­szen „fér­fi és nő ho­gyan is ért­het­nék meg egy­mást? Hi­szen mind­ket­ten mást akar­nak. A fér­fi a nőt, a nő a fér­fit.”

Bár a mű­faj ha­zai te­le­ví­zi­ós gyö­ke­rei még a szo­ci­a­liz­mus­ból ered­nek, a ze­nés te­het­ség­ku­ta­tók új év­ez­red­be­li szé­ri­ái a biz­ta­tó kez­det után gyor­san zu­ha­nó­re­pü­lés­be kezd­tek. No nem né­zett­sé­gük­ben, in­kább szak­mai szín­vo­na­luk­ban. Az el­ső fecs­kék­nél még érez­he­tő volt a kö­zön­ség­for­má­lás ne­mes szán­dé­ka, ma­nap­ság er­ről szó sincs. A fu­tó­sza­la­gon gyár­tott, egy­per­ces sztá­rocs­kák, a celebkedő zsű­ri és a fon­tos­ko­dó mű­sor­ve­ze­tők mint­ha egyet­len gi­gan­ti­kus kó­rus­ban har­sog­nák az iro­ni­kus szál­ló­igét: „Mi mind egyé­ni­sé­gek va­gyunk!” S a né­ző az­zal, hogy le­ül, kri­ti­zál, druk­kol és SMS-ezik, ré­szé­vé vá­lik a kol­lek­tív ön­be­csa­pás­nak. Tud­ni­il­lik an­nak, hogy itt a ze­né­ről vol­na szó.

Ma­gyar kon­cert­film (2007)

Ko­moly- és kön­­nyű­ze­ne szűk száz­öt­ven év­vel ez­előtt ki­ala­kult ka­te­gó­ria­pá­ro­sa leg­alább an­­nyit rom­bolt túl­zott le­egy­sze­rű­sí­té­sé­vel, mint amen­­nyit hasz­nált az egy­re na­gyobb ze­ne­ára­dat­ban va­ló tá­jé­ko­zó­dás­ban… Az eu­ró­pai ze­ne foly­tat­ha­tat­lan avantgárdkísérletei után egy­re töb­ben ke­res­tek élő ze­nei köz­nyel­vet mon­dan­dó­juk ki­fe­je­zé­sé­re. A Fugato Orchestra — me­ré­szen ke­ver­ve egy­más­tól tá­vo­li­nak tű­nő mű­fa­jo­kat — a rock alap­ele­me­it hasz­nál­ja, mi­köz­ben ar­ról a ze­nei kincs­ről sem fe­led­ke­zik meg, ame­lyet Eu­ró­pa az elő­ző szá­za­dok­ban hal­mo­zott fel. Az Alpár Ba­lázs ze­ne­szer­ző ál­tal ve­ze­tett csa­pat ez­út­tal fő­ként 2004-ben meg­je­lent, Neander-variációk cí­mű le­me­zé­ről ját­szik, fű­sze­rez­ve az anya­got újabb, a ké­sőb­bi Noé-al­bu­mon meg­je­lent da­ra­bok­kal. Len­dü­le­tes, egyé­ni mu­zsi­ká­juk ko­moly- és kön­­nyű­ze­ne új szin­té­zi­sét ígé­ri.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Az an­gol­szász rock­tör­té­net­ben tu­cat­nyi­nál is több pél­dát ta­lá­lunk ar­ra, hogy egy si­ke­res ze­ne­kar ve­zér­egyé­ni­sé­gét veszt­ve má­sod­szor is fel­ért a csúcs­ra. Ma­gyar­or­szá­gon, a be­at­kor­szak el­ső ge­ne­rá­ci­ós csa­pa­tai kö­zül ezt egye­dül az öt­ven éve ala­kult Ome­ga tud­ta vég­hez­vin­ni: a hir­te­len jött, ész­vesz­tő nép­sze­rű­ség kö­ze­pén még azt is ki­bír­ta, hogy a két fő si­ker­ko­vács, Laux Jó­zsef és Pres­ser Gá­bor egy­szer­re vált ki az együt­tes­ből. Az Ome­ga azon­ban új­ra fel­épí­tet­te ön­ma­gát, és a nyu­ga­ti tren­de­ket sa­ját ze­né­jé­be jó ütem­ér­zék­kel in­teg­rá­ló csa­pat ha­ma­ro­san ha­zánk egyik leg­ked­vel­tebb ze­nei ex­port­cik­ke lett. Az Ome­ga ne­ve má­ra pe­dig az el­len­áll­ha­tat­lan kon­cert­tel­je­sít­mény és a hal­lat­lan prof­iz­mus szi­no­ni­má­ja lett. Ma meg­is­mer­ked­he­tünk tör­té­ne­tük­kel, hol­nap és va­sár­nap pe­dig ju­bi­le­u­mi kon­cert­jük­be is be­pil­lant­ha­tunk.

Ma­gyar—né­met film­drá­ma (2012)

Ahogy a múlt­nak, két nő kap­cso­la­tá­nak is mély­sé­ges mély a kút­ja. Sza­bó Mag­da erő­sen ön­élet­raj­zi ih­le­té­sű re­gé­nyé­ben mind­két mo­men­tum elő­ke­rül, hi­szen az író­nő (Maria Gedeck) és a ti­tok­za­tos vi­sel­ke­dé­sű ház­ve­ze­tő­nő (Helen Mirren) vi­szo­nya mind­vé­gig rej­té­lye­sen ki­szá­mít­ha­tat­lan ma­rad a kí­vül­ál­lók szá­má­ra (er­ről kü­lö­nö­sen Ti­bor, a férj — Eper­jes Kár­oly ala­kí­tá­sá­ban — tud­na me­sél­ni), az el­hall­ga­tott múlt pe­dig ak­kor is erőt vesz a je­le­nen, ami­kor azt his­­szük, vég­leg szer­te­fosz­lott már. Sza­bó Ist­ván­nak nincs sze­ren­csé­je a re­gény­adap­tá­ci­ók­kal. Az aj­tó ugyan­is in­tim he­lyett szé­pel­gős­re, drá­mai he­lyett ér­zel­gős­re si­ke­re­dett. Ra­gá­lyi Elem­ér gyö­nyö­rű ké­pei, il­let­ve a nem­zet­kö­zi sztá­rok vis­­sza­fo­gott, ár­nyalt já­té­ka mi­att még­is ér­de­mes meg­néz­ni a ren­de­ző presz­tízs­film­jét, ha má­sért nem, kedv­csi­ná­ló gya­nánt a ki­tű­nő re­gény el­ol­va­sá­sá­hoz.

Ál­dott a gyer­mek­lé­lek: úgy ke­ver ösz­­sze va­ló­sá­got és kép­ze­le­tet, hogy el­ra­ga­dó vi­lá­got épít ma­ga kö­ré — ez azon­ban na­gyon kön­­nyen, egy moz­du­lat­tal le­rom­bol­ha­tó. Egy né­ger kis­lány, Hush­puppy (Quvenzhané Wallis) meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan tér­ben és idő­ben él, min­den­nap­ja­it át­szö­vi re­a­li­tás és me­se utá­noz­ha­tat­lan egy­ve­le­ge, mi­köz­ben fo­lya­ma­to­san küz­de­nie kell a fel­nőt­tek ki­áb­rán­dí­tó vi­sel­ke­dé­se el­len. A mes­­szi dél vad­jai cí­mű film alap­ve­té­se meg­ter­he­li a lel­ket, és ké­sőbb sem lesz könnyebb, de egyet ígér­he­tek: meg­éri vé­gig­néz­ni.

Dán – német vígjáték (2005)

Hit és ab­szur­di­tás vi­szo­nyá­val kap­cso­lat­ban gyak­ran elő­ke­rül Søren Kier­ke­gaard mun­kás­sá­ga. A ne­ves dán fi­lo­zó­fus élet­mű­vé­vel még csak is­mer­ked­tem a 2005-ben ké­szült Ádám al­mái el­ső meg­te­kin­té­sé­nek ide­jén. E film va­ló­ban vég­le­te­sen ab­szurd, ám egé­szen más­képp, mint vár­nánk.

Ma­gyar film­drá­ma (1978) • Nem is a ra­di­ka­li­zá­ló­dott ki­sebb­ség ural­ma, nem is az erő­szak in­téz­mé­nye­sü­lé­se, nem is az agy­mo­só ide­o­ló­gia pro­pa­gan­dá­ja, ha­nem a ki­szá­mít­ha­tat­lan­ság az, ami leg­in­kább ré­mü­le­tes egy dik­ta­tú­rá­ban. Hogy bár­ki bár­hol, bár­mi­kor ál­do­zat­tá vál­hat. An­gi Ve­ra (Pap Ve­ra) ár­va, szó­ki­mon­dó mun­kás­lány­ként hir­te­len be­ke­rül a ha­ta­lom elit­jé­nek fo­gas­ke­re­kei kö­zé. Nyug­ta­lan ter­mé­sze­te vá­la­szo­kat ke­res, ám men­to­ra, a ki­égett mozgalmár (Pász­tor Er­zsi re­mek­lé­se) nem épp a jó út fe­lé te­rel­ge­ti… — Gá­bor Pál film­je az­ál­tal emel­ke­dik ki a kor­szak kö­zel­múlt­tal szem­be­néz­ni igyek­vő moziterméséből, hogy búj­ta­tott mó­don ugyan, de az öt­ve­nes éve­ken túl meg­kap­juk a Ká­dár-kor­szak drá­mai kri­ti­ká­ját is. An­gi Ve­ra tör­té­ne­te még­is egye­te­mes­sé­gé­vel nyű­göz le iga­zán: fé­lel­me­tes pon­tos­ság­gal áb­rá­zol­ja a to­ta­li­tá­ri­us rend­szer ki­szá­mít­ha­tat­lan vol­tát.