Ha mindannyian megrettennénk, mi mindennel jár egy új lélek életre segítése és felnevelése, valószínűleg már rég kihalt volna az emberiség. Felelősségünk végiggondolását azonban nem úszhatjuk meg, hiszen ha ez elmarad, annak szörnyű következményei lehetnek. A Maisie tudja, illetve az Alabama és Monroe című 2012-es filmek gyermekhősei egyaránt szeretteik katasztrofális döntéseitől szenvednek.
Remélem, nem veszi sértésnek Koncz Zsuzsa és Sztevanovity Zorán, ha azt írom róluk: együtt öregedtek meg kitartó közönségükkel. A félévenként eldobható popsztárokat termelő médiavilágban komoly érték az önálló művészi karakter, s noha mindketten túl vannak már pályájuk zenitjén, időről időre fontosnak érzik, hogy megnyilvánuljanak. A magyar rocktörténet két legikonikusabb szólistája idén egy-egy új albummal jelentkezett.
Ravasz kis szerkezet a csoda. Váratlanul toppan be, kéretlenül dúlja fel életünket, és még csak nem is rak rendet maga után. Mi pedig levegőért kapkodunk, ahogy a Dermesztő mélység és a Frances Ha című filmek hőse is: előbbi szó szerint a fizikai túlélésért rúgkapál, utóbbi pedig egyre növekvő riadalommal veszi tudomásul az idő múlását.
Baltasar Kormákur legújabb filmjében nem sokat vacakol a bevezetéssel: egyhangú életű izlandi halászok esti berúgását, majd hajnali fölkelését követi nyomon szenvtelenül. Gulli (Ólafur Darri Ólafsson) és társai álmosan, csipkelődve szállnak tengerre, ám egy hiba folytán a hajó villámgyorsan elsüllyed, a jeges vízben pedig alig van esély a túlélésre. Gullinak mégis sikerül partra evickélnie, s a film nagy érdeme, hogy a hihetetlen megmenekülés után is folytatódik.
Harminc még gombócból is sok, nemhogy zenekari kötelékben eltöltött, sikerekben és nehézségekben gazdag évből. A Makám és Ko-‘linda, illetve a Zengő együttes egyaránt új albummal ünnepel, melyekben a közös évfordulón túl két dolog közös: a folk műfaj és a kiemelkedő színvonal.
Vannak zenekarok, melyeknek egyetlen lemezt is elég elkészíteniük ahhoz, hogy jóval felbomlásuk után is emlékezzünk zenéjükre. A Dabasi Péter és Krulik Zoltán invenciójának egyesítéséből, Makám és Kolinda néven alakult együttes csak néhány évet élt meg, ám az 1982-ben egyszerűen a saját nevükkel (1984-ben pedig Szélcsend után címmel) megjelentetett kitűnő lemezükön máig nem fog az idő.
Az ember legalább kétszer az életben úgy érzi, menekülnie kell: kamaszkorában és élete delelőjén. A másfél hónappal ezelőtt bemutatott Arthur Newman világa megcsömörlött párosa, valamint a magyar mozikba nemrég megérkezett A nyár királyai tini hősei egyaránt lázadnak, mindkét esetben a konformizmus ellen. A különbség mégis hatalmas, s ez nem csupán az alaphelyzetben, hanem a filmek minőségében is megmutatkozik.
Joe (Nick Robinson) mérhetetlenül unja a felesége elvesztésébe belefásuló apját, külön élő nővérét és annak idióta udvarlóját. Elhatározza, hogy haverjával, Patrickkel (Gabriel Basso) egyszerűen elszökik, és a közeli erdőben saját kalyibát építve a maga ura lesz. A vállalkozás a kissé lökött Biaggióval (Moises Arias) kiegészülve könnyed kalandozásnak indul, ám közben felbukkan egy lány (Erin Moriarty), s ahogy lenni szokott, rendesen megkavarja a srácok lelkivilágát.
„Mosolyogj, légy önmagad, és minden rendben lesz.” E buta szentenciát nem az őszinte barát tanácsolja a történet fordulópontján, hanem az értetlen szülő traktálja vele gátlásos főhősünket. Tehát nem szokványos kamaszfilm kerekedik Stephen Chbosky maga rendezte regényéből, a hazájában nagy kultusznak örvendő, Egy különc srác feljegyzései című könyvből.
A magyar mozikat sajnos elkerülő, helyette e hónapban DVD-n debütáló film azért is különleges a műfajában, mert lendületét megőrizve elkerüli annak sokat látott közhelyeit. Charlie-t (Logan Lerman), a visszahúzódó, ám mély érzésű tinédzsert középsuliba kerülve strébernek csúfolják, ám a végzős Patrick (Ezra Miller) és Sam (Emma Watson) azonnal szívükbe zárják, s bevezetik mindabba, amit „feltétlen ki kell próbálni” e négy év alatt.
Lemezajánló
Hallgatom a Ghymes együttes legfrissebb lemezét, és az elégedettség megnyugtató érzése jár át. Az idei jubileumi év beharangozójának szánt 30 Fényév című album ugyanis semmi olyat nem nyújt, ami a korábbi Ghymes-munkákhoz képest radikálisan új volna. Ez azonban csöppet sem zavar, mert a színvonal változatlan. A nyughatatlan Szarka testvérek, úgy látszik, megállapodtak.
Nagyjából a 2002-es Héjavarázstól kezdve megfigyelhető volt szelídülésük, párhuzamosan az egyre fokozódó – megjegyzem, megérdemelt – elismeréssel. A 30 Fényév tehát a megszokott Ghymes-összetevőkből rázza-keveri zenei koktélját, mégsem fullad fárasztó önismétlésbe. Felsorakozik itt a nemzeti ünnepeinket énekelhető tömegdalba csomagoló vonulat (Babám, Akkor is ’56), a historizáló vágánsköltészet (Cseh vitéz dalai, Gúnydal), a szerelmi líra (Még, Az volt a szép) és a versmegzenésítés (ezúttal Nagy László Csillagrugó éjszakában című verse került terítékre).
Nagyböjti találkozás Vedres Csaba zeneszerzővel
Szürke hóesés. A Szentendrére tartó HÉV-en még végiggondolom mindazt a tudást, amit felhalmoztam Vedres Csabával kapcsolatban: lemezei forognak, nyilatkozatai kavarognak a fejemben, s lassan kialakul az interjúkérdések íve – ahogy én elképzelem. „Vétkezik, aki nem nálunk étkezik” – akad meg a szemem egy helyi hamburgerbár reklámján. Péntek van. Eszembe ötlik, idézni fogom majd interjúalanyomnak, hogy ürügyet találjunk nagyböjt körüljárására.
Szentendre, az ország talán egyik legelbűvölőbb városa most nem a szebbik arcát mutatja: lelombozó tompaság, szakadatlan hóhullás. Végre megérkezem, bekopogok, Vedres Csaba közvetlen vidámsággal fogad, hellyel, majd kávéval kínál, s mentegetőzik: rá kell gyújtania. A beszélgetés pedig megindul, s már tíz perc után tudom, előre végiggondolt kérdéseimet sutba dobhatom, ugyanis Csaba feltételek nélküli nyitottsága őszinte együtt gondolkodásra hív. Vele tartok.
