Megélni a csodát

Emberünknek ugyanis meg kell értenie, mi történt vele, Kormákur csendes drámája pedig heroizálás helyett csendes gesztusokkal mutatja be Gulli útját a tudományos magyarázatkísérletektől a csoda utólagos felismeréséig. A londoni professzor hiába szeretne még egy tesztet, a spontán nemzeti hőssé avanzsált Gulli inkább hazamegy – nem fürdeni a dicsőségben, s még csak nem is alázatosan segíteni, egyszerűen csak jelen lenni.


S a leginkább ezzel, a jelenléttel van gondja Francesnek (Greta Gerwig), aki már rég befejezte az egyetemet, munkája is van, de még mindig az albérletből albérletbe költöző késő kamaszok szertelen életét éli. Barátja szeretné szorosabbra fűzni viszonyukat, Frances azonban nem képes sem elköteleződni, sem felelősséget vállalni. Inkább bájos önfeledtséggel állítaná meg az időt, és megsértődik legjobb barátnőjére, aki továbblép a kapunyitási pánik különös korszakából. Noah Baumbach üdítő filmje azokat ünnepli, akik elébe mernek menni az élet ajándékainak, s nem félnek megélni a csodát. Miközben Woody Allen és a francia újhullám modorában elragadó portrét fest a szüntelenül nyüzsgő New Yorkról, nem taszítja kétségbeesésbe főhősét, aki végül különösebb megrázkódtatások nélkül ismeri fel életcélját, hogy megtörhetetlen vidámsággal vesse bele magát a megvalósításba.

 

Különös tünemény a csoda: ha váratlan, még csak-csak elfogadjuk, ám ha kéretlenül kopogtat, tiltakozunk, s homokba dugjuk a fejünket. Nem vagyunk jelen, amikor megszületik, és ahogy az emmauszi tanítványok, késedelmes szívvel eszmélünk rá valódi természetére. Csak addigra ne legyen már túl késő.