Mikor e sorokat írom, ballagóink még épp készülnek a szóbeli érettségire. Nekik feltétlenül ajánlott megnézni a még június elején bemutatott A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című filmet – de szigorúan csak a vizsgák után. Ha ugyanis úgy adják elő tanáraiknak Európa XX. századi történetét, ahogy itt látható, abból tuti emlékezetes felelet lesz, de nem biztos, hogy a vizsgáztatók értékelni fogják a kreativitást.
Azt gondolnánk, a májusi bemutató nem kedvez egy olyan borús filmnek, mint a Coen testvérek legújabb rendezése, a Llewyn Davis világa. Azonban a hazai premiert verőfényes tavaszi napsütés helyett esős, fázós idő fogadta, mely nemcsak a nyári termésnek, hanem a csendesen kallódó népdalénekesről szóló történetnek is határozottan jót tesz.
A Lakótársat keresünk filmek – amellett, hogy a Mielőtt-trilógia európai változataként próbálják eladni magukat – tulajdonképpen meglepően pontos barométerei a kortárs nyugat- európai életérzésnek. A gondtalan fiatalok évtizedes történetét kerekké záró, május elején bemutatott folytatás – ezúttal egy Már megint előtaggal – csak megerősíti e sejtést.
Minden valószínűség szerint a véletlen hozhatta így, de az idei nagyhét megsúlyosodó csendessége mintha a hazai mozivásznakon is visszaköszönt volna. Az ekkor bemutatott Joe és Halálos mélység visszafogott drámája egyaránt mélyre merül, hogy fölfelé jusson, noha David Gordon Green és Erik Skjoldbjaerg filmje első látásra nem is különbözhetne jobban egymástól.
Immár tizenkettedszer hangzott fel a győri Káptalandombon az Adj örömmel! buzdítás, ugyanis május 17–18-án rendezte meg a Győri egyházmegye a Böjte Csaba erdélyi árváit segítő Szeretet Napokat. A programsorozat felölelt jótékonysági bált, ünnepi szentmisét, szabadtéri kulturális és gasztronómiai fesztivált, s Csaba testvér mellett vendége volt Simon Róbert Balázs országgyűlési képviselő, Vastag Csaba énekes, valamint Ferenczi György és a Rackajam. Idén első alkalommal csatlakozott a rendezvényhez a „Csillagösvény a Dunántúlon” elnevezésű, május 15-én indult körút is, melynek során Böjte Csaba és a tusnádfürdői gyerekek ellátogattak a Győri egyházmegye több helyszínére, így Csornára, Kapuvárra, Sopronba, Agyagosszergénybe és Gyermelyre is.
Hiába, Bognár Szilvia olyan üde csillogással énekli, vidám, lendületes muzsika kíséretében, hogy egyszerűen nem hiszem el neki: a szerelem átkozott gyötrelem. Legújabb formációja, a Bognár Szilvia és az etNoé azonos című debütáló albumán rendre végigvonul ez a kettősség: olyan bájjal és játékossággal szépít meg súlyos népdalsorokat, hogy az valami tüneményes.
Már több mint két hónapja láttam, de nem tudom feledni az élményt: az interjúalany vallomása közben egyszer csak megáll, és visszakérdez. A kérdező – képen kívül – meglepődik, majd a helyzet spontaneitásának engedve válaszol, s kedélyes beszélgetés alakul ki. Varázslatos pillanat: a jól fésült dokumentumfilm megbillen, hogy átadja helyét valami sokkal izgalmasabbnak, a történetmesélés mint létezésmód feltárásának. Sarah Polley és Ralph Fiennes különböző álruhában ugyan, de egyaránt erről mesél ihletetten.
Még egyszer a Noéról
Nem tehetek róla: a nagyszabású bibliai filmadaptációk többségét unom. Az, ami a Szentírásban olvasva élő és izgalmas, a filmvásznon legtöbbször üres szépelgéssé válik, megspékelve az álomgyártól megszokott hamis grandiózussággal. Nem véletlen, hogy évtizedes ciklusokban érkezik el újra és újra a bibliai filmek divatja, s bár születnek remekművek, azok különös kivételként inkább a szabályt erősítik. Mivel ilyesféle kivételnek ígérkezett, nagy kíváncsisággal vártam Darren Aronofsky Noé című filmjét.
