Szokatlan közönségsiker és fanyalgó kritikai visszhang – akár el is intézhetnénk ennyivel Clint Eastwood legújabb filmjét, az Amerikai mesterlövész ellentmondásossága azonban sokkal mélyebben húzódik holmi jegypénztárak és újságkolumnák szintjénél.
Patricia Arquette idei Oscar-köszönőbeszéde óta Amerikában újra vitatéma a női egyenjogúság, s Hollywood látszólag meg is teszi a magáét: minden évben kihoz legalább egy olyan filmet, melyre a kritikusok lelkesült örömmel – avagy mély megvetéssel – süthetik rá: „feminista kiáltvány”. A megtisztelő címre tavaly két versenyző is esélyes volt, a Nagy szemek és a Vadon azonban – hiába áll egy-egy nő mindkét alkotás középpontjában – ellenáll a leegyszerűsítő billognak.
Már csaknem két hónapja bemutatták, időközben évszakot is váltottunk, Nuri Bilge Ceylan Téli álom című filmjének élményétől mégis nehéz szabadulni. A tavalyi cannesi filmfesztiválon Arany Pálmát nyert török dráma ugyanis terjedelmének súlya mellett komor hangulatával is alaposan ránk nehezedik.
Ideje volt már, hogy a nyolcvanas évek magyar progresszívrock-hullámjának emblematikus csapata, az East mellé felzárkózzon annak ikerzenekara, a Solaris. A nevét Stanisław Lem ismert regényéből kölcsönző együttes azonban nem ritkaságok és elfeledett koncertfelvételek újrakiadásával, hanem egy friss, ropogós stúdióalbummal jelentkezett.
A fáma szerint James Cameron fogalmazta újra a Hitchcocknak tulajdonított mondást: ha az asztal alá betesznek egy táskabombát, az feszültségkeltés (suspense), ha az fel is robban, az akció. Bárhogy is, a nézőnek tudnia kell róla, hisz ez okozza az izgalmat. A tavalyi fesztiválokról nemrég hazánkba érkezett Whiplash és Foxcatcher – ragyogó színészek tolmácsolásában – ezt a két alapvető hatáskeltési mechanizmust működteti, mégpedig kiemelkedő minőségben.
„Zsenifilmek” a mozikban
A zsenikultusz, bár alapvetően XIX. századi találmány, még mindig hódít, főleg akkor, ha főhősének magas szinten művelt szakmája amúgy nem tartozik az általános műveltség körébe. Rejtélyes matematikai gondolatkísérletek, elméleti fizika, kozmológia… a nagyközönség sok esetben még manapság is valamiféle misztikumot feltételez a száraz képletek mögött, s hogy ne kelljen csalódnia, időről időre meg is kapja a mozivásznon. A hazánkban mostanában bemutatott A mindenség elmélete és Kódjátszma egyaránt épít erre az elvárásra, többnyire sikerrel, ám kínosan kerülve bármiféle kockázatot.
Egy valamikor képregényhőst megformáló színész (Michael Keaton) egy olyan színészt játszik (Riggan Thomas), aki egykor kép regény hős szereppel lett ismert, majd évtizednyi mélyrepülés után egy saját maga által adaptált és rendezett darabbal ostromolja a Broadwayt. Mindezt egy olyan direktor (Alejandro González Iñárritu) rendezésében, aki három súlyos dráma és egy melankolikus gyászfilm után kétségbeesetten szabadulni akar az önismétlés fogságából. Tökéletes Oscar-alapanyagnak tűnik, de az itthon január közepétől vetített Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) már nyitójelenetével rácáfol várakozásainkra.
Táncoló sokaságot mindig gyönyörűség nézni: ritmusra lendülő kezek, lábak, kecsesen hajló derekak és önfeledt mosolyok a test és a lélek különleges harmóniájáról árulkodnak. Ken Loach tavalyi őszutón bemutatott, utolsónak szánt filmjében, a Tiltott táncokban is minden lépés stimmel, a stáblista lepergése után mégis úgy érezzük, mintha a film ütemet tévesztett volna.
