Szárnyalva vergődni

Könnyen alakulhatna ugyanis alaphelyzetünk az unalomig ismert, tündérmesei elemekkel tűzdelt visszatérés-történetté, ám a kiöregedett Riggan meghasonlott bolyongása a vígjátéki hangvétel ellenére sem vidámítja szívünket. Mélységesen önző figuráról van szó, aki összekeveri a szeretetet a csodálattal, s bár vágyik a publikum imádatára, megveti a körülötte élőket. Még Facebook-oldalad sincs! – vágja a fejéhez lánya (Emma Stone) egy indulatos kitörés során, s ahogy a kamera folyton ott lohol főhőse közelében, ide-oda rebbenve a színház nyomasztó öltözőfolyosói között, megleljük a titok nyitját: valójában főszereplőnk fejében járunk, akit az illetlen közelik védtelenné vetkőztetnek. Itt már nincs szerepjátszás, a hamis önreprezentáció mit sem használ, és nem spórolható meg a valódi párbeszéd – akár önmagammal, akár alkotótársaimmal.


Iñárritu sokrétegű, virtuóz metafilmje tehát nem csupán egy újabb variáció művészet és élet végzetes kettéhasítottságának ábrázolására, lenyűgözően formabontó pávatánca felteszi az egyetlen lényegbevágó kérdést: mi ér többet? Nagy művészetet létrehozni, vagy erkölcsösen élni? Miközben Riggan az előbbit hajszolja, menet közben döbben rá utóbbi elsődlegességére. S ehhez a felismeréshez öntudatlanul is embertársai segítik hozzá: a fontoskodó producer (Zach Galifianakis), a középszerű partnernő (Naomi Watts), a ripacskodó rivális (Edward Norton) és a rég elhagyott feleség (Amy Ryan) – valamennyi színész kitűnő a szerepében.

Kőkemény, kompromisszumok nélküli színészfilm a Birdman, melynek utolsó tíz perce bizonyítja igazán, hogy nem Hollywood szája íze szerint készült: a művészi siker ugyanis másodlagossá válik a lélek megtérése mögött. Riggan őrülten cikázó elméje végül megnyugszik, hősünk megbékél önmagával és szeretteivel. Utolsó álarca is lekerül, s rádöbben, önnön vergődésében szárnyalt igazán.