Csak semmi kockázat, kérem, a BBC–től vagyunk!

Az eddig jobbára angol produkciókon és dokumentumfilmeken edződött James Marsh nem is tesz többet, mint engedelmesen felmondja napjaink tudóssztárjának, Stephen Hawking fizikusnak az életrajzát, jórészt első felesége, Jane Hawking memoárja alapján. A fiatal, kissé bogaras egyetemista (Eddie Redmayne) belehabarodik a lányba, ám amikor komolyra fordulna a kapcsolat, kiderül, hogy ritka betegség támadta meg szervezetét: mozgatóidegei visszafordíthatatlan sorvadásnak indulnak.


Jane (Felicity Jones) azonban vállalja az elköteleződést, s kénytelen végignézni, hogy miközben férje elméje egyre magasabb szellemi régiókat hódít meg, teste szinte teljesen leépül. Kevés házasság bír ki ekkora terhet, s a filmben is menetrendszerűen érkeznek a nehézségek, melyek azonban furcsa, tompított szépelgéssel követik egymást. Néhány könnycsepp, egy-egy elsuttogott vallomás, és már a következő jelenetben találjuk magunkat. Hervasztó családi szappanoperává alakul tehát az ambiciózusan induló történet, s hiába a színészek igyekezete (Redmayne bátor és odaadó, Jones hasonlóképp), Hawking zsenialitásának felfedezése helyett kénytelenek vagyunk beérni érdektelenné hígított családtörténetével.

Morten Tyldumnak szerencsére komolyabb elképzelései voltak figurájáról, s nem vitás, Alan Turing sztorija filmre kívánkozott. A matematikus ugyanis, akit leginkább a számítástudományt forradalmasító Turinggép kidolgozójaként ismernek, a brit titkosszolgálatnak dolgozva megfejtette a nácik hírhedt Enigmakódgépének üzeneteit. A Kódjátszma pedig a történetorientált közönségfilmek legnemesebb hagyományai szerint törésmentesen simítja egybe a tudományos munkásság bemutatását, a magánéleti szálat és a morális mondanivalót. Kulcsjelenet a főhős rendőrségi kihallgatása: Turing (Benedict Cumberbatch kiváló játékában) egy megrendítő monológ során magára alkalmazza az általa kitalált Turingtesztet: az, aki „odaát van”, gép vagy ember? A Kódjátszma mindent – a kódfejtés következtében előálló erkölcsi dilemmát, Turing magánéleti megaláztatását, a tevékenységét övező harmincévnyi hallgatást – erre az egy lapra tesz fel, és nyer: a három idősíkban játszódó film hibátlan dramaturgiával vezeti le alaptételét. Míg Hawkingra önnön testi gyengesége zárul rá fokozatosan, Turing a zsenialitásával együtt járó deviáns viselkedést tiltó társadalmi normák foglyaként vergődik. A mindenség elmélete magányos lángelmeként ábrázolja hősét, a Kódjátszma azonban már reflektál a romantikus zsenikultusz avíttságára: Turing csapatban dolgozik, és késhegyre menő viták során, közös erőfeszítéssel születik meg az az innováció, amely végül új irányba fordítja a háború (s egyúttal a világ fejlődésének) kerekét.

Bárhogy is, minden értéke ellenére sem A mindenség elméletére, sem a Kódjátszmára nem úgy fogunk emlékezni, mint amely megreformálta a tudósfilmek zsánerét. Zsenikultusz ide vagy oda, mindkét film inkább egy jól fésült, angolosan kimért BBC-produkcióra emlékeztet.