„Intézetben nevelkedtem, utána Budapesten dolgoztam, oszt akkor egy barátom elhozott ide, s itt megismerkedtem egy lyánnyal, azóta együtt vagyunk. Van három gyerek meg egy unoka, meg most lesz még egy – meséli Imre.
Kiskoromban egészen lehetetlen ajándékokat voltam képes gyártani édesanyámnak, anyák napja közeledtével meg pláne. Vagdostam-rajzoltam-ragasztottam, mindent összevissza, és se füle, se farka verseket kanyarintottam. Ezeket a meglepetéseket anyukám gondosan eltette, és ha pakolás közben netán rájuk akadunk, rendre röhögőgörcsöt kapunk. Mókás, ugyanakkor szép emlékek ezek, amelyek arról mesélnek, ki volt nekem anya, és milyen voltam kicsinek.
Egy közösség a rászorulókért: látogatás a káposztásmegyeri karitásznál – „Egyik nap, amikor építették a harangtornyot, Béla atyával beszélgettem éppen, és egyszer csak valahogy összeérinthették, mert megkondult a harang, csak úgy véletlenül. Jaj, Béla atya, mi leszünk a legboldogabbak, mert mi hallottuk először a harangot! – mondom. De szeretem a Béla atyámat! És a Marikámat, rendkívüli tündér asszony. Olyan jó itt lenni, annyi mindenben segítenek nekem!” Teca nénivel Káposztásmegyeren, a karitászboltban találkozunk.
Egy magyar család útja Peruba, a harmadik világ egyik országába – „Ha csupán a szegények vonzanak, az nem elég. Annak kell vonzania, hogy egészen átadd magad Istennek, mert csak így tudsz választ adni a legszegényebbek kiáltására, és leszel kész arra, hogy értük áldozd az életedet” – vallja Giovanni Salerno olasz pap és orvos, a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalom alapítója. Bakonyi Gábor és felesége, Melinda története leginkább ezekkel a gondolatokkal foglalható össze. A fiatal közgazdász házaspár néhány éve fogta magát, hátrahagyott mindent, s két kislányukkal együtt Peruba utaztak, hogy a mozgalom misszionáriusaiként a legszegényebb gyermekek között szolgáljanak. Néhány hónapja tértek haza, s április 9-én, a rákosszentmihályi Szent Mihály-plébánián tartott irgalmasság napján számoltak be perui tapasztalataikról.
Tárlata nyílt az aluljáróban alkotó hajléktalan festőművésznek – Nem kell őt bemutatnunk az olvasóknak. Néhány hónapja írtunk róla, amikor még az Astoria aluljárójában rajzolt reggeltől estig, hogy szerény albérletét kifizesse, s hogy rajzfelszerelést vegyen. Makula István intézetben nevelkedett, megjárta a börtönt, és nemegyszer kellett az utcán aludnia. De úgy volt vele, hogy nem adja fel, csak azért is híres művész lesz belőle. Nemrég munkát kapott, egy VIII. kerületi általános iskolában rajzot tanít, s márciusban kiállítása nyílt Gödön. Ott voltunk vele a megnyitón, ahogy az elmúlt hónapokban is. S együtt szeretnénk köszönetet mondani azoknak az olvasóknak, akik rajzeszközökkel, élelmiszerrel, ruhával, egy-egy rajz vagy festmény megvásárlásával segítették őt, s legfőképp: hittek benne.
Bobek Tamás, avagy Spagi atya gondolatai a „cowboy-létről” – Izgatottan ülök a vonaton. Csak el ne tévesszem, hol kell leszállnom, s nehogy véletlenül továbbmenjek. „Tessék mondani, Kiskőrös következik?” – kérdezem a mellettem ülő bácsit, s így történik, hogy jó helyen szállok le. Vajon megismerjük egymást? – merül fel bennem a következő gondolat, s mihelyt meglátom, rájövök, hogy nehezen téveszthettem volna össze bárkivel. Bobek Tamás vagyok, Spagi atya – mutatkozik be beszélgetőtársam, egy közel két méter magas, szakállas férfi, bőrdzsekiben, a papi civil fölött AC/DC-s pulcsiban. A Fröccs nevű kávézóban ülünk le, és órákig beszélgetünk. Spagi atya a Bács-Kiskun megyei, Kiskőröshöz közeli Kecel város káplánja, öt éve szentelték pappá, s már évek óta a KözösPont ökumenikus fesztiválmisszió katolikus spirituálisa. Hitről, hivatásról, „cowboyságról” kérdezem.
Különleges iskola a Heim Pál Gyermekkórház onko-haematológiai osztályán – „Gondos, áldott kezek mosdatják, ápolgatják a kis tanítványokat…” – írja 1938 februárjában a Friss Újság. Iskola a menhelyi kórházban című cikke az elhagyott gyermekek befogadására, ápolására és nevelgetésére-tanítgatására létesített Heim Pál Gyermekkórház korabeli munkáját mutatja be. A cikk mellett egy kép is szerepel: a táblára számokat író tanító nénit rácsos kórházi ágyaikon csücsülve köntösös-pizsamás gyermekek veszik körbe. Majdnem nyolcvan évvel később ugyanarra vállalkozunk, mint annak idején a XX. századi hazai szenzációsajtó első képviselőinek egyike: Magyarország legnagyobb gyermekkórházába látogatunk el, hogy bemutassuk a kórházpedagógusok szolgálatát, azoknak a tanároknak a munkáját, akik az intézmény onko-haematológiai osztályán fekvő, súlyos beteg – s ezért az iskolától tán a leghosszabb ideig távol maradó – gyerekekkel foglalkoznak.
