Gyógyít az öröm
Fotó: Kissimon István

 

Köpenyt veszünk fel a ruhánkra, s lábzsákot húzunk az utcai cipőnkre – így lépünk be az Üllői úton található Heim Pál Gyermekkórház onko-haematológiai osztályára, nehogy valamilyen kórokozót vigyünk be a kórtermekbe. Ákos, ­Dani, Virág, Matyi – a mindössze egy folyosónyi osztályon a kórtermek ajtaja mellett névtáblák függenek. „Tizenöt ágyunk van, s rendszerint egyágyas szobákban kapnak helyet a gyerekek, akik mellett a szülő akár a nap huszonnégy órájában bent lehet – mutatja be az osztályt Péter György részlegvezető főorvos.
DSC00102– Vérképzőrendszeri és daganatos betegségekben szenvedő gyermekeket gondozunk – osztályos és ambuláns keretek között. Hozzánk tartozik a hemofília legnagyobb magyarországi központja, ahol a vérzékenységben szenvedő gyermekek kezelése történik. Minthogy a Magyar Gyermek-onkológiai Hálózat része vagyunk, az egységes kivizsgálási és terápiás elvek alapján látjuk el a betegeinket.” Amíg a daganatos és leukémiás felnőttek mindössze negyven-ötven, addig a hasonló betegséggel küzdő gyerekek hetven-nyolcvan százaléka gyógyul meg, és a Heim Pál mellett Budapest más gyermekkórházaiban, illetve vidéken is kezelnek ilyen betegeket.

Az Iskola a menhelyi kórházban című cikk illusztrációja

Az Iskola a menhelyi kórházban című cikk illusztrációja

A kórházat 2005-ben vonták össze a Madarász utcai Gyermekkórházzal, s az onko-haematológiai osztály egy éve költözött vissza az Üllői úti telephelyre. Nevét a kórház – a jeles gyermekgyógyász, Heim Pál után – az 1950-es évek közepén kapta, az­előtt Magyar Királyi Központi Állami Gyermekmenhelyként működött. Merthogy amikor 1907-ben megalapították, elsősorban elhagyott gyermekek elhelyezésére, gyógyítására és nevelésére, majd az I. világháborút követő években elárvult gyerekek és menekültek befogadására szolgált. 1925-ben a menhelykórházban megjelentek az irgalmasnővérek. Most ismét egy régi fotó kerül a kezembe. A képen szerzetesnők játszanak az udvaron a gyerekekkel. Az Est című, a legnagyobb, ugyancsak XX. század eleji szenzációlapból pedig kiderül: az 1930-as években már biztosan volt itt tanítás, sőt, osztályozóvizsga is.

Tanulás másként

„A kórházpedagógia a köznevelési rendszer meglehetősen ismeretlen területe, még napjainkban is – mondja Tóthné Almássy Monika, aki a Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola alkalmazásában több mint tíz éve dolgozik a Heim Pálban kórházpedagógusként.
160327_korhaz_Monika– Mintegy ötvenen vagyunk jelen az ország egészségügyi intézményeiben, s a Kórházpedagógusok Egyesülete is segíti a munkánkat. Van egy nemzetközi szervezetünk is, az úgynevezett HOPE, amelynek segítségével több mint huszonöt ország mintegy négyszáz kórházpedagógusa találkozhat, s oszthatja meg egymással a tapasztalatait.” Annak idején Monika egyik gyermeke kórházba került. Monika ekkor ismerkedett meg a kórházpedagógiával, s hamarosan maga is ezt a hivatást választotta. „Azért vagyok itt, hogy összekössem a gyerekeket a normál életükkel. Segíteni szeretnék, hogy ha majd meggyógyulnak, minél könnyebben térjenek vissza a hétköznapjaikba – mondja. – Persze az itteni tanulásnak egészen másnak kell lennie. Ezeknek a gyerekeknek rengeteg nehézségen kell keresztülmenniük, ezért nem akarok pluszterheket rakni rájuk. Nem szeretném, hogy ha meglátnak, akkor a munkafüzet valahányadik oldala jusson az eszükbe rólam. Mindig találunk olyan témát, ami valóban érdekli őket, s olyan módszerekkel és eszközökkel dolgozunk, hogy a tanulás, illetve az együtt töltött idő örömet jelentsen számukra. Hiszem ugyanis, hogy az öröm, s az, ha megtaláljuk a céljainkat, gyógyít.” S hát, ahogyan a Friss Újság is írja: „Az idő is gyorsabban múlik a betegszobában tanítás közben…”
Monika fontosnak tartja, hogy a kezelés során megmaradjon a kapcsolat az iskolával és az osztálytársakkal. Ezért, amikor egy gyerekről kiderül, hogy súlyos beteg, és megkezdődik a kezelése, egy orvos és egy pszichológus kollégájával együtt ellátogat az adott iskolába, hogy rendhagyó osztályfőnöki óra keretében beszélgessenek a tanulókkal arról, mi történik a társukkal a kórházban, hogyan kellene viszonyulniuk hozzá, és miként tudnak segíteni neki. Eközben Skype-on a beteg gyermek is velük van, majd – sokszor ugyancsak a Skype segítségével – megkezdődik a közös munka. Monika és a beteg iskolai tanára olyan feladatokat találnak ki, amelyeket a gyerekek együtt oldhatnak meg. „Úgy látom, hogy ez nemcsak a kórházban lévő gyerek gyógyulását és későbbi visszailleszkedését segíti, hanem az iskolai közösséget is építi, érzékenyíti, s a tanulók felfedezik, mekkora erőt tudnak adni a társuknak” – mondja Monika, aki két kollégájával együtt egy éve kidolgozott egy programot, amelynek az a neve: KórházSuli. Ennek keretében középiskolás tanulók – tanáraik mentorálásával és egy applikáció segítségével – fejlesztenek személyre szóló tananyagot a kórházban lévőknek. S az Együtt a Daganatos Gyermekekért Alapítvány támogatásával Monika évek óta táborozni visz néhány súlyos beteg gyermeket.

Egy csapatban

DSC00231Mellette egy másik kórházpedagógus, Varga Enikő is jelen van az osztályon,
DSC00061Somfai Zsuzsanna nyugdíjas középiskolai tanár pedig önkéntesként jár be. „Azért jövök, hogy simogassam a gyerekek lelkét, és ha tudunk, matekozzunk is kicsit” – mondja, majd büszkén hozzáteszi: sokakkal sikerült megszerettetnie ezt a tantárgyat. Enikő, aki a Bethesda Gyermekkórházban is tanít, egy történetet mesél: „Az egyik anyukát különösen megviselte kislánya betegsége és a hosszú kórházi tartózkodás. Elutasító volt, azt sem akarta, hogy tanuljunk a gyerekkel. Játékos módszerekkel mégis elkezdtem foglalkozni a kicsivel, aki valósággal kinyílt, kacagott. Majd az anyja azt mondta: mióta beteg a lányom, most láttam először nevetni. Nekem az ilyen pillanatok adnak erőt a nehéz időszakokban.”
DSC00186Kiss Erzsébet, az osztály óvónője pedig így fogalmaz: „Mélységek és magaslatok egyaránt vannak itt. Nálunk megtörténnek a csodák, s itt tanultam meg, hogy a jelenben érdemes élni.”
DSC00164Mantsné Drigán Erzsébet főnővér mintegy harminc éve dolgozik az osztályon. Mivel szívbeteg barátnője, akivel bölcsődéskoruk óta ismerik egymást, az egészségügyben akart elhelyezkedni, ő is ezt a pályát választotta. Nyolcadik osztályos korában már csecsemő- és gyermekápolás szakkört vezetett, tizenhét évesen pedig már a gyermekkórházban dolgozott nővérként. El sem tudná képzelni magát másutt. „Jó csapatban vagyunk, együtt küzdjük meg a történéseket, szinte együtt lélegzünk – mondja. – Több lábon áll ez az egész. Én beadhatom ugyan a gyógyszert, ha azonban a gyerek lelke nincs felkészülve arra, hogy meggyógyuljon, nem sokat érek vele. S itt jön a képbe a tanár: ő az, aki a gyerek lelkét kicsit feltuningolja.”
DSC00135 Zombori Marianna főorvos, aki vérzékeny betegekkel is foglalkozik, hasonlóképp vélekedik: „Sok szenvedéssel és fájdalommal találkozunk, ami persze minket is megérint, hiszen szinte együtt élünk ezekkel a családokkal. Ahhoz, hogy túléljük a nehéz helyzeteket, hogy végezni tudjuk a munkánkat, s meggyógyítsuk a gyerekeket, fontos, hogy valódi közösségként tudjunk együttműködni. Támaszkodnunk kell egymásra.”

Ami erőt ad

„Jól látszik, hogy a gyerekek és persze a szüleik miként jutnak el a tiltakozástól a mélyponton át az elfogadásig – mondja Monika. – Aztán keresni kezdik a kapaszkodókat, s mi épp ezért vagyunk itt: hogy a saját szakterületünknek megfelelően mindannyian megtegyünk mindent, amit csak tudunk, és ami segít. Olyan, mintha egy nagy hálót terítenénk alájuk, s bármelyik részére pottyanjanak is, ott van, aki elkapja őket; orvos, nővér, gyógytornász, pszichológus, óvónő és pedagógus.” (S hogy legyen egy hely, ahova az ember időnként elvonulhat. László Márta, egy másik osztály kórházpedagógusának kezdeményezésére Nagy Anikó, a gyermekkórház főigazgatója egy ökumenikus kápolna kialakítását tervezi a kórház területén.) Monikának az ad erőt, ha régi tanítványairól hall, akiknek visszatért az életük a normál kerékvágásba. Eszti már húszéves, tizenkettő volt, amikor kórházba került. Évekig kellett bent feküdnie, rengeteg nehéz­ségen ment át, a hallását is elveszítette. Most már egyetemre jár, és ő az évfolyamelső. „Olyan, mint egy keljfeljancsi – fogalmaz Monika. – Olyan erővel teszi a dolgát, hogy csak tanulni lehet tőle.”
Ákos ugyancsak Monika tanítványa, tízéves, és tavaly október óta küzd a leukémiával. Az anyukája mindenben ott áll mellette. „Rémes volt az ősz, hétéves korában ugyanis Ákosnak már volt leukémiája – meséli a kisfiú anyja, Anikó.
DSC00254– Megküzdöttünk vele, és azt hittük, vége, de most visszatért a betegség. Azt hiszem, életem legmélyebb pontja volt az a bizonyos októberi nap, amikor megtudtuk, hogy megint beteg. Még nem tudom, hogyan leszünk túl ezen, de Ákos nagyon ügyes. Jól viseli a kezelést, haza is mehetünk mindig, és már csak egy kemoterápia van hátra. Az első kezelés után rosszul volt, nem tudott felülni, de azóta rendben van. Volt, hogy egy egész napos tortúra után mentünk haza, és ő fütyörészve várta a taxit. Nagyon erős, és nekem ez ad erőt.” Ákos az anyja szerint igazi „par­tiarc”, aki mindig a közösség középpontja volt. A lányok az osztályában megszavazták pünkösdi királynak, a fiúk pedig összevesztek, ki alszik náluk a hétvégén. „Hiányoznak neki a barátai – mondja Anikó –, tán az viseli meg a leginkább, hogy nem találkozhat velük, de közös online játékokat játszanak.” Anikó férje néhány hónapja meghalt, így, míg ők a kórházban vannak, rokonok, barátok vigyáznak Ákos tizenhárom éves testvérére. Ákos azt várja a legjobban, hogy megerősödjön, és újra kimehessen a szabadba. Addig is főzőcskézéssel üti el az időt otthon, az egyik specialitása a töltött káposzta, és ha nagy lesz, talán egy nívós étterem mesterszakácsa válik belőle.

  • Szilágyi Imre

    De jó látni ezeket a nagyszerű EMBEREKET !
    A mi fiunk is itt volt lakó/tanuló jó egy éve, azóta már csak kontroll vizsgálatokra járunk be. De ha összefutunk valamelyikükkel a folyosón vagy a váróban, fülig érő mosollyal üdvözölnek mindig bennünket 🙂 Áldjuk a sorsunkat, hogy annak idején a véletlennek köszönhetően ide kerültünk, ennyi szívvel-lélekkel dolgozó jó embert ritkán találni egy helyen. Egyszerűen nem lehet szavakkal megköszönni amit tettek/tesznek a gyerekekért, családokért… Sok sikert, egészséget, kitartást kívánok mindannyiuknak 😉