„Szerzetes és kertész akartam lenni”
Fotó: Lambert Attila

 

Mit gondol, miben hasonlít és miben különbözik az, amikor egy pap, egy püspök, és amikor egy mesterember, tanár vagy orvos tekint vissza pályájának, munkájának két-három évtizedére? Melyikük számára milyen biztos fogódzópontok kínálkoznak annak megítélésére, hogy mit ért el, mire lehet büszke, miért adhat hálát, és mire kell szomorúan, esetleg kudarcként tekintenie?
– A papság lényege szerint nem valamilyen funkció, foglalkozás, nem konkrét feladatok ellátása, hanem megérintettség, pecsét, személyes kapcsolat. Ahogyan a tizenkét tanítvány is elsősorban azért szegődött Jézushoz, hogy vele lehessenek. Az első és legfontosabb lépés az, hogy Krisztusnak adjuk az életünket. Ő nem valamit akar tőlünk, hanem bennünket akar.
Gyerekkoromban nem álmodoztam arról, hogy pap leszek, mert nem vonzott, sőt megijesztett, hogy a pap középen áll a templomban, és mindenki rá figyel. Szerzetes és kertész akartam lenni, akinek a kert végében van a cellája; arra vágytam, hogy az Isten betöltsön, hogy neki adjam az életemet. A papság gerince ez a szeretetkaland, dráma. A kapcsolat. Hálás vagyok azért, hogy Isten már gyerekként is hívott, és igent mondtam neki. És hálát adok a szüleimért, az ő hitükért és házasságukért, tudásukért; a kultúráért, amelyet átadtak nekem.

A konkrét papi feladatok mindig konkrét helyzetekből adódnak. Nem tudhattam például, hogy már az első kápláni helyemen, Érsekvadkerten a cigánypasztoráció ügyének elkötelezettjévé fogok válni.

Ám ott felfigyeltem arra a furcsaságra, hogy míg az összes többi gyerek jár hittanra, a cigányok közül senki sem. Ezért az iskola folyosóján, udvarán elkezdtem velük barátkozni, vittem a gitáromat, és a cigány himnuszt játszottam nekik. Nagyon meglepődtek! Nemegyszer húszan-harmincan is körülálltak, és velem énekeltek. Aztán nemsokára ők is egyre többen jöttek már hittanra. A kapu nagyon gyorsan kinyílt.

Milyen biztos mércéje lehet egy papnak, püspöknek az ügyben, hogy megtette-e, ami lelkiismerete szerint kötelessége volt, hogy mit ért el mindabból, ami miatt ezt a hivatást választotta? Önt milyen érzések töltik be ezekben a napokban, amikor huszonöt éves papi jubileumát ünnepli?
– Igyekszem nem mérlegelni, hanem mindent az Istenre bízni, és a mai napra figyelni, mindig a legodaadottabban tenni, amit éppen tennem kell. De ennek ellenére nagy hatással volt rám, hogy a szentelési misémre rengetegen eljöttek a régi helyeimről – Széphalomról, Érsekvadkertről, a budapesti Rózsák teréről –, és megtöltötték a jéghideg bazilikát. Eszembe jutott aztán egy édesanya, aki egyszer elmondta, hogy a velem való beszélgetés hatására tartotta meg a gyermekét. Jólesően tekinthetek vissza a cigánypasztoráció terén elért eredményekre is, amelyekről a média általában kevéssé ad hírt. Nem közismert, hogy a katolikus egyház hatvan közösségi házat tart fenn országszerte – főleg cigányok által lakott vidékeken –, amelyekbe körülbelül húszezer hátrányos helyzetű gyerek és fiatal jár. Délutáni tanulásra, mosásra, fürdésre lehetőséget kínáló házak ezek, és baba-mama klubok is működnek bennük. Fontosnak tartom azt a püspöki kar által indított képzési programot is, amely százharminc cigány testvérünket segíti abban, hogy közösségszervezőkké, lelkipásztori munkatársakká váljanak.
Vannak a szolgálatnak olyan gyümölcsei is, amelyekről sokáig nem is tud az ember. Egy szerzetesnőtől például csak évekkel később tudtam meg, hogy amikor nálam járt gyónni, az fordulópontot jelentett a hivatása szempontjából. Egy fiatalember pedig, aki öngyilkos akart lenni, hajnalban bekapcsolta a Mária Rádiót, amely akkor éppen az én bibliamagyarázatomat adta. Valamiért nagyon megérintették a szavaim, és eltérítették a szándékától – tudtam meg tőle később. És ez csak kettő azok közül a csaknem felfoghatatlan ajándékok közül, amelyeket egy pap kaphat a szolgálataiért.

Milyen téren igényli a szolgálatát illetően a külső visszajelzést, és mi az, amivel kapcsolatban nincs szüksége barátok, rokonok, lelkivezető megerősítésére, tanácsaira?
– A visszajelzések között sajnos túlsúlyban vannak a felszínes dicséretek; ezekre igyekszem nem különösebben figyelni, noha természetesen megköszönöm őket. A kritika kevés, pedig nagy szükség lenne rá. Mindig nagyon hálás vagyok azért, ha valaki mélyebben is megnyilvánul a papi működésemmel kapcsolatban. A volt gimnáziumi osztálytársaim között például van valaki, aki időnként kendőzetlenül megírja nekem, ha nem ért egyet valamivel, amit püspökként mondtam, tettem. Tagja vagyok továbbá egy kis, őszinte légkörű papi közösségnek, amely szintén fontos oázis számomra ebből a szempontból.

A hívek nagyobb része szinte semmit sem tud arról, hogyan él egy püspök, mert sokkal nehezebben megközelíthető, mint a papok többsége. Egyszer egy kedves hölgy arról írt nekünk olvasói levelet, hogy találkozott és egy-két szót beszélhetett egyházmegyéje püspökével, és ez számára egész életre szóló élményt jelentett. Hogyan alakulhatott ki a hívektől való elszakítottságnak ez a képtelen helyzete?
– A püspöki hivatal az apostolságból ered, annak a folytatása. Az ókori városok püspökei nagyjából úgy, híveik körében éltek, mint ma egy plébános. Szent Ágoston például mindennap prédikált, bárki megközelíthette. Ám azt hiszem, ma sem jó jelzője egy püspöknek az, hogy megközelíthetetlen, noha talán kevesebb személyes, családias hangulatú találkozásra adódik lehetősége a hívekkel, mint korábban. Ez akár nehéz, fájdalmas is lehet számára. Sokfelé kell mennie, és emiatt a kapcsolatai egyszerre gyérülnek és válnak kiterjedtebbé.

Erősen hatott rám Ferenc pápa azzal az intésével, hogy a pásztoroknak legyen bárányszaguk. Nem szabad mindig csak a nyáj élén haladniuk, hanem jelen is kell lenniük az övéik között, hogy meghallgassák őket, sőt időnként fontos hátra, a menet végére is visszamenniük, hogy a legnehezebben haladókat segítsék.

Milyen püspöki modelleket, szerep-felfogásbeli különbségeket, hangsúlyokat, eszményeket lehet megkülönböztetni, és mitől függ, hogy ki melyiket választja? Ön hogyan alakítja püspöki működésének kereteit? Egyáltalán mennyire lehet önálló e téren?
– Más a megyés püspök küldetése, és más a segédpüspöké, így az enyém. A megyés püspöké a kormányzás, az egyházmegye szociális, oktatási intézményeinek, plébániáinak irányítása, koordinálása, ami rengeteg energiát, odafigyelést igényel. A segédpüspökre ebből semmi sem hárul, ő a megyés püspök által rábízott feladatokat végzi. Az én egyik ilyen feladatom a tanítás Esztergomban a főiskolán és a Pázmány egyetem bölcsészkarán, amit nagy örömmel végzek.
A naptáram jelentős részét azonban én alakíthatom. Sok energiát szánok a cigánypasztorációra és a Cursillóra, amelynek országos és egyházmegyei lelkivezetője is vagyok. A Cursillóval ma már a börtönökben is jelen vagyunk, és örömmel látjuk, hogy sokak életét alakítja át gyökeresen. Házaspárok lelkivezetését is fontos feladatomnak tartom, és bibliaórát, lelkinapokat is rendszeresen tartok.

Inkább „magányos hős”, döntéseiben, nehézségeivel, aggodalmaival egyedül maradó ember a püspök, vagy közösségben élő, működő, sok-sok munkatárs, bizalmas segítségére, ötleteire támaszkodó?
– Minden püspök számára pótolhatatlanul fontos a munkatársak, tanácsadók, közösségek szerepe. Én plébánosként mindig nagyon hittem a képviselő-testület fontosságában, és arra törekedtem, hogy ott minden vélemény, kritika hangot kaphasson. Ma is minden munkaterületen segítők vesznek körül, és tudom, hogy a megyés püspökök is sokakkal beszélnek, egyeztetnek, mielőtt döntéseket hoznak. Jó az egyházunkban, hogy családias, emberléptékű, szinte mindenki mindenkit ismer benne. Ez az egyházmegyék vezetését is emberarcúvá teszi. A döntés a püspöké, de ahhoz, hogy döntésre jusson, sok konzultációra van szüksége.

A magyar egyház mely olyan gondjaival szembesül, amelyek megoldása érdekében mindenképpen személy szerint is tenni akar?
– Európában és általában a nyugati kultúrkörben súlyos válságban szenved és gyenge az egyház. Ennek tünetei, hogy egyre kevesebb házasságot kötnek, mert egyre kevesebb fiatal érti, miért szép és jó egész életre hűséget fogadni. Egyre kevesebb a lelkesedés, és egyre több – mint Benedek pápa fogalmazott – az üres szív. A legalapvetőbb baj, hogy tömegek vágják el magukat a lét forrásától. Magyar­országon ehhez még hozzájön a XX. század fájdalmas történelmi eseményeinek feldolgozatlansága, mindmáig eleven sebei. Lelki talpra állásra lenne szükség. Ehhez próbálok hozzájárulni új könyvemmel is, amelynek valószínűleg A hit kapuja lesz a címe. Arra törekszem benne, hogy megvédjem hitünk alapjait, olyan vádpontokra is válaszolva, mint az egyház bűneit, a világban ható rossz kérdéseit illetők.
Miért volt az ókeresztény egyház annyira erős? Mert tagjai mélyen meg voltak győződve a hitük, a tízparancsolat igazságáról, és sokszor a vértanúságig menően hiteles volt az életük. Jelentős eleme volt tanúságtételüknek a szegények felkarolása is. A III. század közepén Rómában naponta kétezer rászorulónak segítettek a keresztények! Újra kell tanulnunk a szegények iránti nyitottságot, mert ha a szegényeknek nincs helyük a közösségeinkben, előbb-utóbb Jézus is eltűnik belőlük.
Az ókorban futótűzként terjedt a kereszténység, míg mára szinte teljesen megfeledkeztünk a hitünk továbbadásáról. Ezért én minden olyan kezdeményezést támogatok, amely erre irányul. Így például a lelkiségi mozgalmakat, amelyeket a mai egyház legelevenebb részének tartok.