Mészáros Ákos

Teréz anya fényképésze

Szerző:

Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a jó fényképeket nem is emberek, hanem gépek készítik. Manapság, túlzottan technikai világunkban gyakran hallunk olyan kifejezéseket, mint digitalizálás, megapixel, optikai zoom, s mintha elveszne mögöttük az ember. Legtöbbször azt sem tudjuk, ki a képek készítője, ki nyomja meg idejében az exponálógombot. Az internet a sokezernyi fotóval, megosztásokkal gyakran teszi névtelenné az alkotókat. A fotózás nemcsak azt jelenti, hogy néha kattan egy-egy fényképezőgép, hanem azt is, hogy a riporter állandóan keresi a témát, a momentumot. Ez már nem pusztán hobbi, hanem életforma.

A szenvedély édes kényszere

Szerző:

Műalkotások Kovács Gábor gyűjteményéből

Csók István ifjú feleségéről készített bűbájos képe néz le rám klasszikus blondelkeretben az Andrássy úti Kogart Galériában. A fehér bőrű, összekulcsolt kezű, mosolygós asszony piros szája és harmonikus derűje éles ellentétben áll a háttér sötét, barnás színeivel. A hatalmas váza a vén bútorok között egy letűnt kor, a századvég lakásbelsőinek hangulatát idézi.

Régi képeket nézegetni, múzeumokba, kiállítótermekbe járni mindig időutazást is jelent. Sűrű, nehéz brokátok, függönyök, szobabelsők; az egykor élt emberek intim környezete figyelhető meg a festményeken. A tájképeken láthatjuk, hogyan alakították át a természetet maguk körül – nem mindig előnyére. Szerencsére azért van, ami állandónak mondható; Csók másik képe, a Balatoni táj című, akár ma is készülhetett volna. Az alacsony horizontállású festményen a Balaton fölött messzire magasodik a bárányfelhők sokasága. Mennyire más megközelítése ez a magyar tengernek, mint Egry József napfénytől, párától átitatott festői világa…

Az „új­já­szü­le­tett vá­ros” tár­la­tai

Szerző:

Lát­ni­va­lók a sze­ge­di nyár­ban

A Ti­sza-par­ti vá­ros­ban szin­te min­de­nütt ta­lál­koz­ha­tunk az egy­ko­ri pusz­tí­tó ár­víz em­lék­mű­ve­i­vel. Az 1879-es ka­taszt­ró­fa után má­sod­szor szü­le­tett meg Sze­ged. Er­ről vall a Fo­ga­dal­mi temp­lom, a Szé­che­nyi tér szob­ra­i­nak egy ré­sze, köz­tük Vá­sár­he­lyi Pál mér­nök­nek a Ti­sza-sza­bá­lyo­zás em­lé­ke­ze­té­re ké­szült bronz­alak­ja, alat­ta egy vi­lá­gí­tó fe­hér mész­kő­ből fa­ra­gott bö­dön­ha­jó és a ne­héz ku­bi­kos­mun­kát vég­ző pa­raszt­em­ber pa­ti­nás, zöl­des-bar­nás fi­gu­rá­ja. Nem mes­­sze in­nen lát­hat­juk Ti­sza La­jos szob­rát Fadrusz Já­nos­tól. A leg­újabb al­ko­tá­sok kö­zül ki­emel­ke­dik Klebelsberg Kuno mi­nisz­ter na­gyon ér­de­ke­sen meg­for­mált mész­kő szob­ra.

A Te kezedbe ajánlom lelkemet

Szerző:

Benczúr Gyula: Szent István felajánlja a koronát

A budapesti Szent István-bazilika kívülről is impozáns látványt nyújt, tornyaival magasan a város fölé emelkedik. Ybl Miklós nagyszerű formaérzékkel megalkotott, impozáns, kiegyensúlyozott arányokat mutató, neoreneszánsz stílusú épületet hozott létre. (A templom belsőépítészeti munkálatait Kauser József irányította.) Mostanában, a hosszú ideig tartó felújítás után látszik csak igazán a templom belső világa, különösen amikor teljes fényárban úszik. A XIX. század végén a korszak legjobb festői, szobrászai és iparművészei vettek részt díszítésében, oltárainak kiképzésében. Stróbl Alajostól kezdve, aki a főoltár Szent István-alakját mintázta meg, dolgozott ide Fadrusz János, Vastagh György, Feszty Árpád, később pedig Pátzay Pál és Ferenczy Béni is. A kupola hatalmas, kör alakú kompozícióját Lotz Károly tervezte.

A szív rejtett kincse

Szerző:

Dürer és a német reneszánsz

Albrecht Dürer az egyetemes képzőművészet egyik legnagyobb hatású alkotója. A gótika és a reneszánsz határmezsgyéjén élt mester 1500-ban festett Önarcképén megfigyelhetjük, ahogyan az öntudatra ébredt reneszánsz ember az ismeretlenség homályából elénk lép. Krisztusra emlékeztető karakterével szuggesztív hatást tesz ránk, mai nézőkre is. A megelőző évszázadokban csak ritkán derült ki a festő, az építész vagy a szobrász személye, mindegyikük tevékenysége beilleszkedett a társadalmi munkamegosztásba. Általában a kézműves réteg tagjainak tekintették őket. Önmagukat nem ábrázolhatták a nyilvánosság előtt. Amikor Pilgram mester, a bécsi kőfaragó a Stephans-domban kétszer is megmintázta saját magát, az életét kockáztatta ezzel.

Faragó József torzképcsarnoka

Szerző:

Egy nagy hatású karikaturista a Nemzeti Galériában

„Akinek humora van, az mindent tud. Akinek nincs humora, az mindenre képes” – mondta oly sokszor Peterdi Pál, a kitűnő sportújságíró, humorista, egykori atyai barátom. A humor, a jókedv, a viccmesélés mindig hozzátartozott a magyar ember jó tulajdonságaihoz. Gyakran segíthette át az embereket a bajokon, vagy legalábbis tette elviselhetőbbé számukra a nehéz időket a magyar történelem súlyos korszakaiban is. Az 1990-es évek elején Karinthy Ferenc mesélte a televízióban, hogy amikor 1945-ben a munkaszolgálatos Alfonsó és Zelk Zoltán összetalálkoztak aknaszedés közben és felismerték egymást, a kerítés túloldaláról Alfonsó odakiáltott Zelknek: „Mondd, te hol varratsz?” Miután ugyanaz az öltöny volt rajtuk már hónapok óta, amiben elhurcolták őket, képzelhetjük, milyen lerongyolódott állapotban lehetett a ruhájuk meg ők maguk is.

Egy hívõ kalandor

Szerző:

A rendkívüli emberi teljesítmények mindig nagy figyelmet érdemelnek. Nem lehet csak úgy „elmenni” mellettük, mint egy átlagos, hétköznapi hír hallatán. De nekünk, „médiafogyasztóknak” nehéz dolgunk van: az irdatlan sokféleségből, a médiumok áttekinthetetlen kínálatából kell kiválogatnunk az értékeket, el kell tudnunk választani a „búzát a pelyvától”.

Egy harmincnyolc éves angol fiatalember, Edward Michael „Bear” Grylls néhány évvel ezelőtt került az érdeklődés középpontjába. Aki huszonhárom évesen megmászta a Mount Everestet, az nem akárki. A Discovery Channel által készített – azóta már megszűnt – sorozatában a túlélés technikáit mutatja be a civilizációtól távoli vidékeken. Például arról, mi a teendő, ha egy éjszakát a homoksivatagban kell töltenünk. Mondjuk hogyan lehet egy elpusztult teve testében szállást csinálni a hideg ellen, vagy melyik bogarat ehetjük meg a dzsungelben.

Elegancia az építészetben

Szerző:

Oscar Niemeyer emlékére

Ha a „modern” építészetről esik szó, általában csak fanyalognak az emberek. Óriási méretű üveg-, vas- és betonkolosszusok jutnak eszükbe. A túl magas, hideg falak sokszor riasztóan hatnak, kevéssé vonzanak bennünket. Ilyet látunk a budapesti Kálvin téren is, ahol a többségében a XIX. században épült házak közé beépítettek néhány füstszínű üvegből és vasból összeszerelt irodaházat. Túlzott méreteikből adódóan elnyomják a körülöttük lévő kisebb, régebbi, részben klasszicista épületeket. Talán nem véletlen, hogy a turisták majdnem mindig az óvárosokat keresik fel, a régi házak hangulata, könnyű átláthatósága, emberi léptéke vonzóvá teszi az ódon városnegyedeket.