Mészáros Ákos

Ha régebben, úgy az 1970-es évek derekán Japánról hallottunk, akkor elsősorban a nyomtatott áramkör, a kazettás magnó, vagyis a mikroelektronika jutott eszünkbe. Akkoriban ez volt a nagy újdonság a világ piacain. Az Európában egzotikus nevű japán cégek, mint például a Sony vagy az Aiwa, igyekeztek minél kisebb méretű készülékeket, rádiókat, magnókat készíteni. Az iskolai történelemórákon a második világháborúhoz kapcsolódóan hallottunk még a kamikazékról, illetve a hirosimai atomrobbantásról. Nekem ugyan az átlagnál nagyobb szerencsém volt, mert művészettörténet- órán a Kisképzőben tanulhattam Hokusai és Utamaro csodás, színes fametszeteiről. Köszönhettük mindezt az ambiciózus M. Kiss Pál tanár úrnak, aki széles látókörű, nagy műveltségű művészettörténész volt abban az időben.

Megszokhattuk, hogy a vonat- és a villamossínek párhuzamosan futnak egymás mellett. Elképzelhetetlen, hogy másképp is lehetne. Ám nem mindenki gondolja ezt így. Meghökkentő módon Orosz Istvánnál találkozik egymással a két sín, és nem a végtelenben. Hoppá! Ez már döfi! – mondhatnánk. Minden szokatlanság, ami nehezen elfogadható, általában zavarja a komfortérzetünket, és azonnal azt mondjuk rá, ez nem így van a valóságban… Ám Orosz Istvánnál a környező és a tágabb világról alkotott legtöbb kép, bizony, szokatlan, bizarr, szinte földöntúli. Művészetében keveredik a realisztikus ábrázolás a szürreálissal. A látható világ nála gyakran szó szerint a feje tetejére áll.

Hangos gágogás veri fel a Budavári Palota csendes folyosóját. Egy tizenévesnek látszó, hullámos hajú fiú két libával a hóna alatt óriási lendülettel próbál eliszkolni az őszi éjszakában, a látogatók szeme láttára.

A centenárium alkalmából kiállítás nyílt a Mátyás-templomban

Góliát méretű öregember üldögél a kemence mellett apró figurákkal telezsúfolt környezetben. Kabátja egy vén gerendán lóg a feje fölött, előtte egy széken drapéria és egy kupa bor, kancsóval. Nők és férfiak tesznek-vesznek ezen a különös hangulatú rézkarcon, meseszerű környezetben. Talán nem véletlenül Mesemondó az alkotás címe.

A boldog békeidők, a századforduló, a Ferenc József-i kor mindig is vonzó volt számomra. A rengeteg lehetőség, a művészeteket támogató beruházások bőven adtak munkát a korabeli ambiciózus mestereknek. Szenzációs lett volna részt venni valamelyik korabeli nagy projektben, akár csak mondjuk festősegédként dolgozni Lotz Károly műtemében. Fiatalabb koromban gyakran játszottam el ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal, elképzelve, milyen jó lett volna egy boldogabbnak látszó korban élni, például a Monarchia idején.

A pesti Kieselbach Galéria mindig meg tudja lepni a képekre éhes látogatót. Festők, múzsák, szerelmek című tárlatán most az egyszer nem a jól ismert festők – általában férfiak – állnak a középpontban, hanem azok, akik a legtöbbször a háttérben maradnak: a hozzájuk tartozó nők. Ők azok, akik férjük, élettársuk kedvéért oly gyakran lemondanak élethivatásukról, választott foglalkozásukról. Ilyen volt a legtöbb asszonysors, legalábbis a XX. század első felében.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem legalább két évtizednyi zárva tartás után megnyitotta az Andrássy úti főbejáratát. Hogy eddig miért volt zárva, azt nem lehet pontosan tudni, talán csak egy valamikor hirtelen hozott rossz döntés következményeként. Most viszont, október 20-án, a meghívottak és a hallgatók jelenlétében az igazgatónő ünnepélyes keretek között megnyitotta a bejáratot. Nemcsak szó szerint, hanem szellemi értelemben is: nyitás ez a külvilág felé.