Koncz Veronika

Találkozás Fekete Ágnes lelkésszel

Talán mindannyian ismerjük a tréfás magyarázatot, amely szerint feltámadása után Krisztus azért az asszonyoknak jelent meg először, mert így biztosra vehette, hogy egy órán belül minden jeruzsálemi tudni fogja a hírt. Egyetlen humorérzékkel rendelkező nő sem sértődik meg ezen, ám komolyra fordítva a szót, még ma is kérdés (pontosabban ma kérdés csak igazán): nekünk, nőknek hol a helyünk az egyházban, és mi a feladatunk benne. Fekete Ágnes református lelkésznővel őszintén beszélgettünk hagyományról, útkeresésről, a megváltozott világról és természetesen a nők helyzetéről egyházainkban.

– Hogyan lett Önből lelkész?

– Buzgó református családba születtem. Ugyanakkor, amikor a szüleimnek bejelentettem, hogy lelkész szeretnék lenni, le akartak beszélni a döntésemről, mondván: ez nem nőnek való pálya. Magam is megriadtam, de a végső elhatározás előtt sok megerősítő igét kaptam arról, hogy Isten nem azt nézi, ki mennyire tökéletes. Abban az időben, a nyolcvanas évek elején sokunkban – bennem is – volt egyfajta világmegváltó tűz. Szerettünk volna kitörni a rendszerből, szerettük volna megosztani a jó hírt az emberekkel. Úgy éreztem, nincs annál nagyobb dolog, mint hogy az életemet Istennek szentelhetem, és nincs fontosabb ezen a világon, mint hogy Isten szeretetéről beszéljek.

– Miért és mikor határozott úgy a református egyház, hogy megnyitja a nők előtt a lelkészi pályát?

– A XX. század elején engedélyezték először, hogy nők tanuljanak a teológián. Akkor ez nyugati mintára, és elsősorban a belmissziói mozgalmak hatására történt. A kommunizmus idején viszont a lelkészhiány problémájának meg¬oldásaként szükség volt képzett emberekre, nőkre is. Az első lelkésznőt Novák Olgának hívták. Be kell vallanunk, hogy sok esetben olyan helyekre küldték a nőket, ahová a férfiak nem mentek volna. Falvakba, embert próbáló körülmények közé. Ezek a nők valódi úttörők voltak. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy háromszor annyit kellett bizonyítaniuk, mint egy férfinak. Az első időkben ők vagy egyedülálló nők maradtak, vagy lelkészfeleségek lettek. Legtöbbjük hitoktató vagy segédlelkész maradt. Szentségeket kezdetben nem is szolgáltathattak ki. Ezt a kérdést csak 1985-ben rendezte a református egyház, akkor mintegy visszamenőleg felszentelték az összes lelkésznőt, aki még élt.

Rescue 24 – a Baptista Szeretetszolgálat speciális mentőcsapata

A híradások révén szinte azonnal értesülhetünk arról, ha a világ valamely pontján katasztrófa történik. Nézzük a képsorokat, elmormolunk egy imát a szenvedőkért, és hálát adunk azért, hogy nem velünk vagy szeretteinkkel történik mindaz, amit látunk. Mielőtt nyugovóra térünk, jól megnézzük otthonunk ismerős és biztonságot nyújtó falait, miközben nem kívánkozunk olyan helyre, amelyet elöntött az ár vagy letarolt egy földrengés. Ám szerencsére nem mindenki gondolkozik így. Élnek közöttünk olyan hétköznapi hősök, akik vállalva az embert próbáló kihívásokat, segíteni akarnak a rászorulóknak, és elindulnak oda, ahonnan más menekül. Pavelcze Lászlóval, a Baptista Szeretetszolgálat veszélyhelyzet-kezelési igazgatójával beszélgettünk a segélyszervezetről és a Rescue 24 elnevezésű speciális mentőcsoport munkájáról.

– A Baptista Szeretetszolgálat talán sokak fejében egyet jelent a speciális mentőkkel…

– Igen, és ennek a vélekedésnek megvannak az árnyoldalai is. Gyakran nekem szegezik a kérdést, hogy miért utazunk külföldre segíteni, amikor itthon is akad elég rászoruló ember. Látni kell, hogy a mi speciális csoportunk, a Rescue 24 csupán egy szelete a szervezetünknek. A Baptista Szeretetszolgálaton belül idehaza működik utcai megkereső szolgálat, vannak köztünk, akik hajléktalanoknak, drogfüggőknek segítenek, sok munkatársunk segélyezési feladatokat lát el, oktatási intézményeket tartunk fenn, és a Fogadj örökbe mozgalom ismert itthon és külföldön is. Mindenkin igyekszünk segíteni, aki bajban van. Ezek a vállalásaink azonban sokkal kisebb sajtónyilvánosságot kapnak. A média elsősorban a katasztrófákkal kapcsolatos híradásokban említi a szeretetszolgálatot, egyszerűen azért, mert a mai világban a katasztrófáknak van hírértékük.