Kiss Péter

Ma örülünk, hogy utazhatunk, sőt azért utazunk, hogy örüljünk. „Figyeld meg: egy-két hét, és reggelenként álmos tekintetű, közömbös emberek fognak állni ugyanitt. Közlekedési eszköz válik a csodából” – bölcselkedik fotós kollégám, és fején találja a szöget. Március 28-án, pénteken délután, amikor még csak egykét órája indult el a négyes metrón a forgalom, szinte tapintható az ünnepi megilletődöttség. Itt most senki sem siet, és mindenki jó barát. Nem azért száll be a metróba, hogy valahová eljusson, hanem hogy részese, tanúja legyen valami kivételesnek. Ma még mindenki tekintetében az ajándékot bontogató gyerekek öröme látszik, és magától értetődőnek tűnik, hogy ünnep résztvevői vagyunk. De még ennél is több. Hogy maga az élet ünnep. Jó lenne ezt a tapasztalatot eltenni máskorra is, és éppen a szürke reggelekre.

Beszélgetés Sinka Viviennel, az Együtt az Eltűnt Gyermekekért Alapítvány vezetőjével

Fiatalok a Fiatalokért-díjjal tüntették ki március 10-én. Az általa létrehozott alapítvány eltűnt tinik, fiatal felnőttek keresésével foglalkozik. – Mélyebben meg kell érteni, mi húzódik meg e jelenség mögött, hogy a megelőzés és az utógondozás terén is minél eredményesebbek lehessünk – hangsúlyozza.

– Tapasztalatai szerint, akár a saját életét tekintve, akár a kortársaitól hallottak alapján melyek ma a magyar fiatalok legfájdalmasabb, legnehezebben leküzdhető problémái?

– A szökési indokok között mindig az a leggyakoribb, hogy nem értik meg őket, és egyedül érzik magukat. A szüleik sokat dolgoznak, és amikor fáradtan hazaérnek, nincs mindig türelmük figyelmesen meghallgatni, mi bajuk. Megesik, hogy rájuk ripakodnak, gyorsan túl akarnak lenni a „fegyelmezésen”. Nem sikerül igazán találkozniuk, beszélgetniük a gyermekeikkel. Nagy gondnak látom azt is, hogy a fiatalok többsége előnyben részesíti a netes kommunikációt a személyessel szemben, és állandóan a telefonját nyomkodja.

Lindner Ernőné Gecső Zsuzsa hit és testedzés kapcsolatáról

Kilencvenkilenc éves létére is bámulatra méltóan energikus, mozgékony asszony. Tornaóráján jártunk.

– Miért nevezi szeretettornának az Ön által vezetett foglalkozást?

– Mert szeretetből tartom, nem fizetős. Az ötlete akkor született meg bennem, amikor 1989-ben megalakult a Budai Margitosok Baráti Köre, amelynek – mint az egyetlen még élő egykori tanárt – engem választottak az elnökévé. – Szívesen tartok nektek tornaórát újra, ha szeretnétek – mondtam a régi tanítványaimnak, és képzelje el, azóta, tehát lassan huszonöt éve egyetlen óra sem maradt még el: minden csütörtök délután összegyűlnek a tanítványaim a gimnázium kis konditermében, tizenöt és harminc fő közötti létszámban.

Tóth József katolikus üzletember a munka kiteljesítő voltáról

Az egri lelkipásztori napokon januárban ritkán tárgyalt témákról tartott fórumot nagy meggyőzőerővel. Tóth József a legtermészetesebb hangon beszél az erkölcstan, a teológia és a gazdaságfilozófia határterületére tartozó, bonyolult kérdésekről is.

– Nemrég egy keresztény indíttatásból létrehozott műhelyben jártam, amely szellemi fogyatékos embereknek ad munkát. Az élmény leírhatatlanul katartikus volt, mivel arra világított rá, hogy a világ, a gazdasági logika mennyire nem tud mit kezdeni ezekkel a nehéz sorsú, de az általuk készített művészi tárgyak alapján elképesztően tehetségesnek mondható emberekkel, akikre a többség teherként tekint.

– Ez a kérdés szerintem nem fogyatékos-specifikus. Az ember munkára teremtetett, és dolgoznia kell ahhoz, hogy kiteljesedjen. A munka Isten tervének földi megvalósulása, vagyis a teremtés folytatása. Az általunk fogyatékosnak tartott embereknek is megvan a maguk feladata, és alapvető joguk, hogy munkához jussanak. Nem kegyelemkenyér jár nekik, hanem a boldogulásukat segítő társadalmi szolgáltatások, mint mind annyiunknak. Fontos tudatosítani azt is, hogy korántsem irracionális fogyatékkal élő embereknek munkát adni, mivel a legmagasabb minőségű termékek előállítására is képesek. Csak meg kell találni a foglalkoztatásuk legmegfelelőbb formáit, kereteit.

Vagyóczky József plébános a földrengés okozta károkról

Két földrengés rázta meg a nyugat-nógrádi térséget január 19-én hajnalban. Az Új Ember által megkérdezett Vagyóczky József plébános, aki Cserháthalápon lakik, elmondta: felriadt akkor, de nem tudta, hogy ennek a földrengés volt az oka, ahogyan azt sem, hogy a részben középkori építésű templomokban kár keletkezett.

Cserhátsurány templomának tornya középkori építésű, az épület többi része 1937-ben készült el. A templomon korábban is meglevő repedés most megnőtt, a bejárat megsérült, a torony zárókövei is megmozdultak. Noha néhány éve festettek, erre most a vakolathullás miatt újra szükség lesz, ami csak állványok felállításával lehetséges. A templomban nincsenek freskók, így restaurátorok közreműködésére nem lesz szükség. A biztosító képviselői felmérték a károkat, és hozzáláttak a helyreállítás várható költségeinek kiszámításához.

Elmélet vagy élet

Mára csaknem természetesnek érezzük, hogy akármerre járunk, biztonsági őrökbe botlunk. Pedig nem világos, miért vannak ott. Ők sem tudnak igazán mit kezdeni magukkal, feleslegességük az arcukra van írva. Megesik, hogy kérdezek tőlük valamit, ilyesmiket: „Nem tudja, hogy a kekszeket merre találom?”, vagy: „Az akciós fogkrémből van még?” Általában nem tudnak válaszolni, és azt javasolják, keressek egy eladót (amit nélkülük is ki tudnék találni). De akad köztük olyan is, aki beletanul, és örül, hogy megkérdezik, hogy szükség van rá: „segédeladóként” találja meg a szerepét. Mások a kosarakat szedik össze, és közben a pénztárosokkal viccelődnek. Igyekeznek belesimulni a környezetükbe, a személyzet integráns tagjaivá válni. Nehéz helyzetben vannak, mert valójában nem azok. Egy másik „stílusirányzat” tagjai a vásárló üldözését tekintik feladatuknak, tekintetüket folyamatosan a tarkómon érzem. Ha sort váltok, ők is odébb lépnek, és közben jelentőségteljesen pillantgatnak felém. Még bútorboltban is előfordul, hogy árnyékként követnek, pedig a legkevésbé sem valószínű, hogy egyszer csak váratlanul felkapok majd egy ágyat vagy fotelt, és kitörök vele az utcára.