Középpontban a sport és az oktatás a debreceni Kattárson – A debreceni Kossuth tér szeptember 12-én, szombaton középiskolásokkal telt meg. A nagy nyüzsgés, a színpad bájos produkciói: a versmondó fiúcska, a gyerekkórus, majd a délutáni Legyetek jók, ha tudtok! előadás arról tanúskodott, hogy az egyház fiatal is, és jó, ha ezt az arcát időnként képes a szokottnál jobban megmutatni.
Rendhagyó kezdeményezés egy fővárosi kórházban – A budapesti Szent Ferenc Kórház a Sanofi gyógyszeripari vállalat támogatásával és a Pilisi Parkerdő Zrt. közreműködésével a szív- és érrendszeri betegségekben szenvedők rehabilitációját szolgáló erdei tanösvényt hozott létre az intézmény közelében. A program neve Út az egészséghez.
Hofher József jezsuita az őrültek rendjéről és a jézusi gyaloglásról – Sokan emlegetik Hofi atyaként, de ma már legalább annyira ismert a szókimondásáról, mint jó kedélyéről, vicceiről. Szenvedélyesen elkötelezett a leszakadó rétegek felemelése ügyében, és ennek képviseletében az éles konfliktusoktól sem ijed meg.
Kerekasztal-beszélgetés az oktatási szegregációról és a roma integrációról – Legalizált szegregáció!? Romagettó vagy romaparadicsom Nyíregyházán? címmel június 3-án sajtófórumot rendezett a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége Budapesten. A vita szerencsére túlment a kincstári bölcsességeken, és arról tanúskodott, hogy az egyház belső nyilvánossága az élesen eltérő véleményeket is elviseli.
A gyerekházprogram folytatódik – A Somogy megyei Csökölyben járunk; állítólag itt terem az ország legnagyobb, néha akár alma méretű epre. A gyerekház logója is az eper, amelyben egy anyai és egy gyermekarc sziluettje fordul egymás felé. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának munkatársaival érkezünk, abból az alkalomból, hogy mostantól az Emmi támogatásával folytatódik a 2009-ben európai uniós finanszírozásból és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szakmai felügyeletével elindult gyerekházprogram.
Az apró lépések és nagy tervek útján – A Baptista Szeretetszolgálat Utcafront részlege hárommillió forintot kapott a Magyar Fejlesztési Banktól tetőszerkezet-felújításra, új tetőablakokra, szigetelésre – a Budapesten, a X. kerületi Bánya utcában álló épületegyüttes e fejlesztése révén lehetővé válik, hogy később további szobákat alakítsanak ki a tetőtérben. A nyárra tervezett munkálatokról és a központ mindennapjairól Borbély Péter pályázati koordinátorral beszélgettünk.
Az Utcafront Menedék épületeiben szinte bármerre lépünk, egy-egy túlzsúfolt szobát leszámítva mindenhol az otthonosság hangulata csap meg. Több konyhában is megfordulunk, és étkező vagy főző emberekkel, főleg idősekkel találkozunk, akik kedvesen üdvözölnek, szívesen szóba elegyednek velünk. Itthon vannak, itt vannak itthon, bármilyen szívszorító is ez. Ez a legfőképpen hajlék nélkül maradtakat befogadó intézmény az otthonuk. Mint nemsokára kiderül, sok-sok apró lépésre volt szükség a lakályosság mai benyomásához, és még mindig rengeteg a teendő. Ötlet és lehetőség pedig – amilyen például a tetőterek beépítése – bőven akad továbbra is.
Betörés után, megújulásban bizakodva
Április 7-én délelőtt betörtek a Bárka közösség dunaharaszti lakóotthonába, ellopták az egyetlen autójukat és laptopjukat, valamint a sérült lakók körülbelül százhatvanezer forintnyi zsebpénzét. A közösséggel jó kapcsolatot ápol az Új Ember, tavaly márciusban hosszú riportban mutattuk be őket és a fontos munkát, amelyet végeznek. A szomorú apropót most arra használtuk fel, hogy a januárban kinevezett Jeney-Tauzer Katalin közösségvezetőt az elmúlt három hónapról, a magyar Bárka útkereséséről, megújulási kísérleteiről kérdezzük.
Egy hajléktalan férfi, aki újrakezdte az életét – Bolehláv Sándor feltámadt. Története sokunknak adhat reményt, és sokunkat késztethet szégyenkezésre. De a főszólam az ujjongásé legyen. Elképzelni sem tudom, milyen lehet éveken át az utcán élni. Azt hiszem, én beleőrülnék. Lehet, hogy bele is halnék. Nemcsak a fizikai megpróbáltatások miatt, hanem – sőt talán sokkal inkább – azért, mert mai helyzetemhez képest tökéletesen kifosztva érezném magamat. Rengeteg apróbb-nagyobb alkatrésze van ugyanis az életünknek, amelyeket adottnak tekintünk, és csak akkor tudatosítunk, amikor éppen nincsenek. Gondoljanak csak a vízre vagy a villanyra: mindkettő hiánya alaposan próbára szokta tenni a türelmünket. Áramszünet idején megszokásból újra meg újra megpróbáljuk felkapcsolni a villanyt, és „megsértődünk”, ha nem sikerül, amikor pedig víz nincs, gyászos képpel a csapot csavargatjuk, és egyszerűen nem akarjuk elhinni, hogy nem jön belőle semmi.
