A zsoltárok imádkozási módját – legalábbis közösségi szinten – meghatározza az elnevezésük. A héber tehilim kifejezés (zsoltárok=tehilim) szó szerinti jelentése: „a dicséret énekei”, míg a görög pszalmói, amelyből a szláv nyelveken keresztül nyelvünkbe érkezett a zsoltár és a zsolozsma fogalma, hárfára (húros hangszerre) írt énekeket jelent.
A zsolozsma egyik legnagyobb „lelki haszna” a zsoltárokban van elrejtve: a zsoltárok a Szentírás szövegeiként elsősorban nem emberi alkotások, hanem a Szentlélektől sugalmazott, kinyilatkoztatott szövegek, vagyis az Istenbe vetett hit ihletői, felszítói.
A „zsolozsma” kifejezés lényegi kapcsolatban van a zsoltár fogalmával. E rovat keretei nem teszik lehetővé annak kifejtését, hogy az ókori görög nyelvű Ószövetség-fordítás, a Septuaginta „pszalmósz” kifejezése (ezt fordítjuk mi „zsoltárnak”) és a bibliai Zsoltárok könyvének, a „Pszaltérionnak” a fogalmisága hogyan megy át nemcsak az egyes nyelvek fordításaiba, hanem miként kapcsolódnak össze ezek az ószövetségi, sugalmazott (!) költemények a keresztény, egyházi gyakorlattal, a zsolozsmázással.
A kommunikáció soha nem látott/tapasztalt árama ömlik el a ma emberének életén. A zsolozsma egyes imaóráinak kezdő szavai evangelizáló erővel bírnak, hogy mindennapjainkban minden szó, információ vagy türelmes végighallgatás a legszentebb Szentháromság felénk irányuló „üdvözítő kommunikációjába” kapcsolódhasson. A nap során elsőként végzett imaóra, amely lehet az olvasmányos imaóra vagy a reggeli dicséret, a következő párbeszédes formulával kezdődik:
Ha az imaórák liturgiájának végzésében az egyes imaelemek egymásutániságát nézzük, a keresztvetés, a kezdőszavak, valamint a dicsőség után minden imaóra elején a himnusz áll. A himnusz ősi eleme a zsolozsmázásnak mind a keleti, mind a nyugati egyházak liturgiájában, és a zsolozsma nagyobb részét kitevő bibliai szövegek mellett megjelenő emberi alkotások teológiailag és költészetileg legszebb hitvallásaiként tartjuk számon.
A himnusz eléneklése után a zsoltáros rész, a zsoltározás következik. Az egyes zsoltárokat az úgynevezett zsoltárfeliratok, a zsoltármottó és az antifóna vezeti be. Ezek mibenlétéről a zsolozsmáskönyv idevonatkozó tájékoztatását idézzük: „Az imaórák liturgiájának zsoltáros részében minden zsoltár elé cím került, amely jelzi a zsoltár értelmét és jelentőségét a hívő élete szempontjából. Ezeket a címeket a zsolozsmáskönyv csupán a zsoltározók tájékoztatására hozza. Hogy pedig az új kinyilatkoztatás fénye is segítsen imádkozni, ugyanitt egy újszövetségi vagy egyházatyáktól vett idézet, zsoltármottó is található, amely felhív, hogy krisztológiai értelmezéssel imádkozzunk. (…)
A doxológia a dicsőítő imádság liturgiában használatos műfaja. Amint ezt e rovat hasábjain már korábban is láthattunk, minden keresztény imádságnak van dicsőítő jellege, de akadnak olyanok, amelyeket a liturgikus cselekményekben is használunk, és kifejezetten a Szentháromság dicséretét hordozzák.
Fedezzük fel a zsolozsmát! (1.)
Megrendítő élmény volt számomra, amikor jó néhány évvel ezelőtt arról hallottam, hogy az egyik egyházközségben a helyi protestáns lelkész együtt imádkozza a zsolozsmát a közösség katolikus plébánosával a négykötetes Imaórák liturgiája könyvünkből. E könyv magyar nyelvű hivatalos kiadása az idén húszesztendős, és áldom az Urat, hogy immár tizenkilenc éve én is felfedezhettem, micsoda mélység és gazdagság rejlik az egyház szüntelen dicsérő énekének liturgiájában.
VI. Pál pápa 1970. november 1-jén kelt, Laudes canticum kezdetű apostoli rendelkezésében, mellyel elrendeli az Imaórák liturgiájának használatát, a következő igazságra irányítja a figyelmünket: „A keresztény imádság elsősorban is az egyetemes emberi közösség fohászkodása; ezt a közösséget gyűjti maga köré Krisztus.
