A zsoltárokról (II.)

Fontos mindezt szem előtt tartanunk, mielőtt a zsoltárok világát meg akarjuk érteni, mert így elkerülhetjük a kísértést, hogy a szövegek értelmezésekor, illetve az imában való alkalmazásukkor „elveszszünk” az emberi szempontok sokaságában. A zsoltárok nem egy „meghaladott kornak” a ma emberétől idegen veretes költeményei, hanem az ószövetségi Szentírás Jézus Krisztusban, az Atya megtestesült Igéjében beteljesült ígéretei. Az élő és örök Istennek a Fiában, az egyház Urában és Jegyesében élő (!) igéi ezek, s ennek tudata az imádkozásukban előrébb való, mint hogy mit jelent a szöveg, milyen stílusban íródott, hogyan azonosulhatunk a benne megfogalmazott érzelemmel, indulattal, örömmel stb. A Szentírásra nem szabad úgy tekinteni, mint valami „mágikus erőforrásra”, vagyis amely kifejti bennünk hatását, ha értjük, ha nem, elég, ha csak „gépiesen” olvassuk, recitáljuk, énekeljük őket. Az Ige ereje más: a korhoz, kultúrához, történelmi tapasztalathoz, életérzéshez kötött évezredes szövegek most is alkalmasak arra, hogy hordozzák mindazt, amit Isten az ő népének és az egész világnak mondani akar, noha „a ruha régies, és nem a mi divatunk szerinti”: a zsoltárnak igenis használható és élhető mondanivalója van ma is. Amikor zsoltározunk, az Úr maga adja Lelke által a szívünkbe és az ajkunkra a szavait, melyek átitatódnak azzal az emberi tapasztalattal, amely a miénk, amely rólunk szól, itt és most, és így érthető és fogadható el, hogy egyes zsoltárok a megfogalmazás stílusában vagy a kimondott valóságban nagyon is emberiek, vagyis kissé nyersek, lelki érzékenységünktől helyenként idegenek. Az ember és belső világának törvényszerűségei ugyanazok ma is, mint voltak két-három évezreddel ezelőtt, még ha ma másként fejezzük is ki őket. A zsoltárimádság teológiailag a liturgia igazi tükre, mert mindkettő az Isten és ember közös műve (szakszóval: opus theandricum): ha az Úr nem „jönne segítsé-günkre” Szentlelke által, mi azt sem tudnánk, miként fordulhatnánk hozzá (vö. Róm 8,27), miként tárhatnánk fel előtte a bennünk lévő érzéseket, gondolatokat, vágyakat, és miként vallhatnánk meg neki szeretetünket. Szokás ezért a zsoltározást a „liturgia bábaasszonyának” is mondani – hiszen minden liturgikus cselekményünk ezt az ősi, kinyilatkoztatott dinamikát követi, így, ezen a teológiai elven működik: a liturgia ajándéka által a Szentháromság bekapcsol minket szeretetáramába.