Újév

Sokkal inkább csöndesen tárulkozik fel előttünk, hogy a számunkra kimért – ki tudja, hány – évből ismét felhasználhassunk egyet, „az Úr kegyelmének esztendejét”. Jórészt már csak a szeptemberi iskolakezdés jelzi, hogy valami új indul el. Pedig egyházunk ősi időktől fogva őrzi ezt a hagyományt.
   
Csöndesen érkezik az őszi új év, ahogy ősszel vetik el a magvakat a föld sötét méhébe, hogy a téli pihenés után majd tavaszi virágos kikelet, nyári érés és végül betakarítás, szüret legyen a végállomás. Ahogy ősszel számoltatta el a császár a helytartóit, miután magtárba került a termés, hordóba a bor, tartályba a kisajtolt olaj. Ahogy az ószövetségi nép is ősszel kezdte az Istenének elkötelezett új évét. S s ahogy az Úr Jézus is – a hagyomány szerint – ekkor kezdte meg nyilvános működését a názáreti zsinagógában. S ebből fakad, hogy egyházunk éppen ezt az evangéliumi szakaszt olvassa a szent liturgiában ezen a napon (Lk 4,16–22).
   
Ha az idő könyörtelenül haladó folyamában ismét kaptunk egy lehetőséget a kezdésre, akkor ki kell használnunk. Milyen sokszor halljuk, hogy „nincs időm erre meg arra”, de milyen sokszor halljuk a közhelyszerű választ is: „Arra van ideje az embernek, amire akarja, hogy legyen.” Az idejét jól használni törekvő ember felismerheti a kairosz jelentőségét, amely a tudatosan megélt időt jelenti a kronosszal szemben, amelyet csak az óramutató vagy a digitális számlapkijelző jelez. Ha az ember akarja, számára nincs elvesztegetett idő. A postán vagy az üzletben való sorbaállás, a közlekedési dugóban való várakozás nem az életből kiesett idő – mert ezt az időt is a kegyelem idejének foghatjuk fel. Amit a Jóisten éppen itt és most ajándékozott arra, hogy vele lehessünk. Éppen ezért a keresztény ember nem unatkozhat. Mert mindig kapcsolatban lehet Urával, megszólíthatja, beszélgethet vele, eligazítást kérhet tőle. És mindenekfölött köszönetet mondhat neki.
   
Ehhez nyújt eligazítást Szent Pál apostol – aki Timóteusnak írta, de rajta keresztül nekünk is – az ünnepi apostoli szakaszban: úgy kell imádkoznunk, hogy „istenfélelemmel és tisztességgel teljes, békés és nyugodt életet élhessünk” (1Tim 2,2). Mert ez kedves az Isten előtt: az istenfélelem, a tisztesség, a békesség, a nyugalom. Ezt munkálta ő maga a legteljesebb mértékben, amikor a világ váltságáért adta egyszülött Fiát. Mert annyira szerette a világot és benne az embert. „Erről a kellő időben tanúságot kell tenni” – folytatja az apostol (1Tim 2,7).
   
Nos, itt a kellő idő számunkra. A feltárulkozó és kibontakozó új esztendő erre ad nekünk lehetőséget. Hogy csöndes, kitartó kö
vetkezetességgel kezdjük az Úr elmélyültebb, átgondoltabb, elkötelezettebb követését. Bizonyára nem nagy (de aztán be nem tartott) fogadalmakat vár tőlünk a mennyei Atya. Bizonyára megelégszik annyival is, hogy megpróbáljuk egy kicsivel jobban szeretni őt és embertársainkat, és az új esztendőben ehhez szívósabban ragaszkodunk, mint eddig.
   
Ünnepünk egyik fő énekéből komoly erőt meríthetünk hozzá: „Tedd boldoggá, Üdvözítőnk, mindnyájunk számára az új évet!”