Görögkatolikus egyházunk minden vecsernyében énekli a 140. zsoltár első két versét, mintegy könyörögve az Úrhoz: „Hallgass meg engem!” Megannyi ember lelki gyötrelme fejeződik ki ebben. Meghallgatja Isten az ember imádságát? Könyörögni, rimánkodni, esdekelni kell Isten előtt, hogy hallgasson meg? Elevenbe vágó kérdés.
Görögkatolikus egyházunkban különleges tisztelettel és szeretettel fordulunk az Istenszülő felé. Ez megnyilvánul mind a közösségi, mind az egyéni imádságokban. Az istentisztelet – különösen a szent liturgia – „a mennyet hozza le a földre”. A szentekkel imádkozhatunk, élükön az Istenszülő Szűz Máriával. Így megnyilvánul az egész mennyei egyház egysége, közössége a földön imádkozó egyház könyörgéseiben.
Aki belép egy görögkatolikus templomba, tüstént szemben találja magát az ikonosztázionnal. Rajta pedig meglátja az Urat körülvevő, megdicsőült „szentek és igazak gyülekezetét”. Milyen nagyszerű, hogy ők is velünk együtt imádkoznak! Mi több, egyrészt közbenjárnak értünk Istennél, másrészt segítenek nekünk, hogy minél tisztább legyen az imádságunk.
Mivel erőtlenek, figyelmetlenek és állhatatlanok vagyunk az imádságban, nagyon hasznos, ha segítséghez folyamodunk. Elsősorban a Szentlélek siet segítségünkre. De az angyalokat is kérhetjük erre, elsősorban mindenki a saját őrangyalát.
A Szentírásban Isten számtalan angyaltól körülvéve jelenik meg, akik állandóan dicsőítik őt (Iz 6,3). Szent atyáink azt tanítják, hogy amikor a második isteni személy testet öltött, angyalokat hozott magával a földre. A megtestesült Igét kísérik, és imádják az eucharisztiában. Az angyaloknak ezen túl is sokrétű feladatuk van: ők Isten követei, közvetítik a rendet, büntetésre küldenek, de megvilágosítást és kegyelmeket is közölnek.
„Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott.” Talán nincs a bizánci egyháznak még egy olyan csodálatos erejű, magávalragadó himnusza, mint ez a húsvéti tropár. Győzelmi harsonákat megszégyenítő módon tör elő a böjtben megtisztított szívű és lelkű hívek ajkáról, szívéből-lelkéből. Árad, hullámzik, hömpölyög a feltámadási szertartás kezdetétől egészen a húsvéti idő végéig. Többszörösen jelen van minden szertartásunkban. Nem engedjük, hogy csökkenjen az ereje, még a mindennapi üdvözlésünket is megváltoztatjuk erre az időre: és így köszöntjük egymást: „Feltámadt Krisztus! – Valóban feltámadt!”
Az egyház az evangéliumi hagyományra épít, amikor királyként ünnepli Krisztust. A bizánci egyházban a világ felett uralkodó Krisztus, a Pantokrátor képét helyezik az ikonosztázion középpontjába. Sőt, önálló képtípusként szintén ismerős ez az ábrázolási forma. Természetesen görögkatolikus egyházunk virágvasárnapi liturgikus szövegeiben is többször megjelenik Krisztus királykénti ünneplése.
Mindannyian boldogan fogadjuk az örömteli híreket, a rossz hírektől viszont visszaborzadunk. Milyen nagyszerű, hogy március 25-én a legnagyobb örömhírnek örvendhetünk! A mennyei Atya gondoskodott arról, hogy legyen megváltónk, megváltásunk. Elküldte Máriához, Názáret városába Gábriel arkangyalt, aki jelentette neki: tőle születik Jézus Krisztus, az emberiség megváltója (Lk 1,26—33).
Általános tapasztalatunk – amit olykor szégyenkezve vallunk meg –, hogy leggyakoribbak a kérő imáink. Persze, bizonyos szinten érthető is e tény, hiszen alapvetően rászorulunk Isten kegyelmére, segítő szeretetére. Tisztában van ezzel Nagy Szent Bazil is, aki így fogalmaz: „Az imádság kérés, melyet a jámbor emberek végeznek Istenhez.” Vagy egy másik alkalommal: „Az imádság illő dolgok kérése Istentől.” Ez a szemlélet igen gyakran megjelenik a Szentírásban, különösen az Ószövetségben: Jahve mindenható, akitől bármit lehet kérni.
