Imádság a szentek közösségében

Az ószövetség kezdetén – úgy tűnik – Isten még nem nagyon engedett maga és az ember közé közbenjárót. Ez csak kivételes esetekben fordult elő, mint az Istennel „alkudozó” Ábrahám (Ter 18,22–32) vagy a népéért „közbenjáró” Mózes (Kiv 32,31–33) esetében. Később azonban változott a helyzet. Így az imádságok már emlegetik a nagy ószövetségi közbenjárókat. Sőt, ez a helyzet mindmáig megmaradt például a görögkatolikus egyház kilencedik imaórájában, amikor naponta így imádkozunk: „Ne vond el tőlünk irgalmasságodat Ábrahámért, a te kedveltedért, Izsákért, a te szolgádért és Izraelért, a te szentedért!” A zsoltárokban is sokszor előfordulnak az ilyen és ehhez hasonló kifejezések: „Emlékezz meg, Uram, Dávidról” (Zsolt 89,20), hogy az ő érdemei miatt Isten „irgalomra hangolódjék”.


Hogy egyházunk Isten imádását és a szentek tiszteletét megkülönböztesse, nagyon vigyáz a szóhasználatra. Egyedül Istent illeti az imádás, a latreia – a szenteket pedig a tisztelet, a doulia. (Ez egyébként az ikontisztelet alapját is képezi, amire nagyböjt első vasárnapján egyházunk különösen felhívja hívei figyelmét.) A „legszentebb, legtisztább, legáldottabb” Istenszülő kivételes helyzetben van Jézus Krisztus édesanyjaként, így ő a kimagasló tiszteletet, a hüperdouliát kapja a bizánci szertartású keresztényektől. Ez a megkülönböztetés a liturgikus szövegekben is nyilvánvaló és világos. Ugyanis Isten felé azzal a kéréssel fordulunk, hogy „irgalmazzon nekünk”, a szentek felé pedig azzal, hogy „könyörögjenek érettünk”. A nagyböjti vecsernyék végén pontosan így énekeljük: „Könyörögjetek érettünk, szent apostolok, próféták, vértanúk és minden szentek… mert ti vagytok Üdvözítőnk előtt a mi meleg pártfogóink.” A szent liturgiában, a szentáldozáshoz közeledve így kezdődik a kérő ekténia: „minden szentekről megemlékezvén”, vagyis az összes szentet segítségül hívjuk, hogy békességes, tiszta lélekkel részesedhessünk az Úr lakomájában. Szertartásainkban számtalanszor előfordul az ekténiákat lezáró könyörgéssorozat végén, hogy az Úr előtt kedves Istenszülőt „minden szentekkel együtt említvén” ajánljuk egész életünket Krisztus Istenünknek. Az istentiszteletek végén pedig az „elbocsátó imában” minden alkalommal említjük az Istenszülőt és a napi szentet, majd hozzáfűzzük: „minden szentjeinek esedezései által könyörüljön rajtunk” az Isten. Az Üdvözítsd, Isten, a te népedet… kezdetű ekténiában a szentek egész „névsorát” olvassuk, hogy üdvösségünk elnyerése érdekében megszerezzük a közbenjárásukat.
Hiszen miközben velünk együtt imádják Istent, egyúttal a mi közbenjáróink is.