Ivancsó István

Görögkatolikus egyházunkban megváltásunk drága eszközének, a szent keresztnek kimagasló tiszteletet adunk. Bizalommal fordulunk felé, hogy erejével őrizzen meg bennünket minden rossztól. Tiszteletünk kifejezésre jut nemcsak a liturgikus év nagy ünnepeiben (keresztfelmagasztalás: szeptember 14-én; kereszthódolás: a nagyböjt harmadik vasárnapján; a szent kereszt megjelenése: május 7-én), hanem a hét két napján is. Az egyik ilyen nap a szerda, a másik pedig a péntek. A fő ének – a tropár – mindkét alkalomra ugyanaz. Most ennek az éneknek az utolsó sorára összpontosítjuk a figyelmünket, amely így szól Krisztus Urunkhoz: „Kereszteddel őrizd meg a te népedet.”

Az egyház nagy ünnepét tartjuk június 29-én: „a szent, dicső és mindenekfelett dicséretes” Szent Péter és Szent Pál főapostolt tiszteljük ezen a napon. Templomainkban az ikonosztázionon mindig jelen vannak a szentek között, sőt közöttük is a fő helyet kapják meg. Kimagasló tiszteletük azonban nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy közös ünnepük a legnagyobb ünnepek – a tizenkét lítiás ünnep – közé tartozik. Fő énekük, a tropár azonban – az egyház egészséges gondolkodásmódjának megfelelően – mégsem annyira őket állítja az ünneplés középpontjába, mint magát Jézus Krisztust. Igaz, kettős megszólítással kezdődik és kettős közbenjáró kéréssel zárul, de a középpontban mégis „a mindenek Uralkodója” áll.

A görögkatolikus egyház minden csütörtökön – a szent apostolok mellett – Szent Miklós püspökről is megemlékezik. Arról a Szent Miklósról, akit a világ Mikulásként (vagy rosszabb esetben Télapóként) ismer. Teljes nevén Csodatevő Szent Miklós ő, aki a III–IV. század fordulóján Müra városában volt püspök. Bár sok csodás esemény fűződik a személyéhez, nem pusztán legendás alak. A bizánci egyház védőszentjének tartja ezt a legnépszerűbb szentjét, s a görögkatolikus egyház különösképpen is védőszentjévé fogadta. Ismerik a világ minden táján, tisztelik az egyházban mind Keleten, mind Nyugaton. Ámde hogyan ismeri őt Isten? Erre ad nekünk némi választ a nap fő éneke, a tropár.

Katekézis a liturgiáról

Ha kezünkbe veszünk egy, a II. vatikáni zsinat után készült latin nyelvű szertartáskönyvet, a borító utáni lapon ott szerepel egy igen sajátos kifejezés: „editio typica”. Magyar nyelven ezt „mintakiadásként” szoktuk visszaadni, ami azt jelenti, hogy e könyv nemzeti nyelvű megjelenése nemcsak nyelvi „átváltozást” jelenthet az eredeti latinhoz képest, hanem tartalmában is hordozhat olyan sajátosságokat, amelyekkel a latin eredetiben nem találkozunk. Ez egy „minta” tehát, amit ugyan követni kell, de nem mereven.

Jó barátságban lenni a szentekkel. S milyen jó, hogy valóban jóban lehetünk velük! Az emberi barátságok akkor élnek igazán, ha a személyek szoros kapcsolatban állnak egymással. Ha azonban ritkává válik közöttük a kapcsolattartás, akkor barátságuk is megkopik. A görögkatolikus egyház segíteni kívánja híveit, hogy jó kapcsolatban legyenek a szentekkel.

Milyen nagyszerű, hogy a húsvét szent ünnepe után ötven nappal Jézus ígéretének beteljesülését ünnepelhetjük! Megígérte – teljesítette: elküldte a Szentlelket. Pünkösdkor nemcsak emlékezünk erre az eseményre, hanem liturgiánk megjelenítő erejével jelenvalóvá is tesszük azt. Amint „az emeleti teremben” egybegyűlt apostolokra, úgy ránk, az egyházi közösségbe gyülekezettekre is leszáll a Szentlélek. Felidézzük és jelenvalóvá tesszük az egykori eseményt, és ebben segít nekünk az ünnep fő éneke is. A bizánci egyház pünkösdi tropárjának középpontjában a címben idézett mondat áll, hiszen ez adja az ünnep lényegét. Ám ezt a fő mondanivalót keretbe foglalja Urunk dicsőítése – mint oly sok más esetben is – a bizánci költészet szerkesztési elve alapján.

Miután Jézus Krisztus áldott szenvedése, megváltói halála és dicsőséges feltámadása révén végbevitte megváltásunk művét, „sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent” (ApCsel 1,3) az apostoloknak. Aztán húsvét után a negyvenedik napon megtörtént a „mennybemenetele”. Görögkatolikus egyházunkban ezt az eseményt a legnagyobb ünnepek között tartjuk számon, és a napján ünnepeljük meg, vagyis mindig csütörtökön. Az ünnep fő éneke, a tropár lépcsőzetes emelkedéssel hirdeti a nagy eseményt, majd a lezárása különösen is kiemeli a lényeget.

Szent apostolok, imádjátok a kegyelmes Istent, hogy ajándékozzon bűnbocsánatot a mi lelkünknek! Így szól görög katolikus egyházunkban a csütörtöki tropár az apostolok tiszteletére. Az ének nagyon hatásos, és rövidsége ellenére is rendkívül fontos dolgokat mond el nekünk.

Énekünk az apostolokat szentnek nevezi; nem elégszik meg azzal, hogy jelző nélkül szólítsa meg őket. A szentekről már a legkisebb hittanos gyermek is tudja, hogy ők Isten barátai. Az apostolok is azok. Sőt, ők Jézus barátai és választottai voltak (Mt 10,1–4). S a mennyei dicsőségben most is azok.
Ennek tudatában mi is bátrabban merjük énekelni a himnusz következő részét: imádjátok a kegyelmes Istent. Igen, az ő imádságuk hatásos lehet Isten színe előtt, sokkal hatásosabb, mint a miénk. A mi imádságaink ugyanis mindig „földiesek”, sosem tudjuk úgy beleadni önmagunkat, mint az angyalok vagy a már üdvözült szentek.