Ivancsó István

Az egyház a maga ősi gyakorlata szerint délben is szertartással segít híveinek az imádkozásban, a „szüntelenül imádkozzatok” (1Tesz 5,17) szentírási elv alapján. A dél – a régi számítás szerint – a nappal hatodik órája, a déli imaóra végzésének időpontja. Ugyanakkor ez Jézus keresztre feszítésének az ideje is, mert – az evangéliumi beszámoló alapján – miután három órán keresztül haldoklott a kereszten „kilenc órakor (vagyis délután három órakor) Jézus hangosan felkiáltott (…) és kilehelte lelkét” (Mk 15,34–37).

Görögkatolikus lelkiség

Az egyház nem csak az állandó „Eucharisztia”, vagyis „hálaadás” állapotában él, hanem az állandó „epiklézis”, vagyis „Lélek-hívás” állapotában is. Görögkatolikus egyházunkban ennek egyik világos kifejeződési formája a nappal harmadik órájára – vagyis délelőtt kilenc órára – előírt harmadik imaóra végzése. Igaz, hogy a Szentírás nem jelzi, hogy a pünkösdi eseményben a Lélek kiáradása kilenc órakor történt (ApCsel 2,1–13), ám hagyományunk ezt ősi időktől fogva így tartja. Emellett azonban nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Jézus Krisztus húsvéti misztériumának egésze és részletei is benne rejtőznek a szertartásban. Csak helyes szemléletmóddal fel kell fedezni bennük.

Görögkatolikus egyházunkban az október 11. és 17. közé eső vasárnapon a VII. egyetemes zsinat szent atyáit ünnepeljük. Ők voltak azok, akik az ikontiszteletnek – sőt, egyáltalán: a szentképek tiszteletének – létjogosultságát megalapozták az egész egyházban. Az egyik himnuszunk így emlékezik meg róluk: „A föld kerekségéről Nicea fényes városába gyülekezett, isteni ihletettségű atyák imádságos emlékét hív áhítattal ünnepeljük.”

Mivel az egyház lényegéből fakad, hogy „imádkozó egyház”, kezdettől fogva igyekszik híveinek napját imádsággal kitölteni. Ezért jött létre a szertartások rendszere. Ezek az eredeti beosztás szerint háromóránként követik egymást. Létezik oly hosszú szertartás is (például a reggeli istentisztelet – a szerzetesi gyakorlatban), amely önmagában is kitöltheti a három órát, s rögtön következhet utána az első imaóra. Most emez utóbbi szertartás lelki tartalmára igyekezzünk odafigyelni.

Magyar görögkatolikus egyházunkban a háromszázharminchat templomból és kápolnából harmincnégyet az Istenszülő oltalma ünnepére szenteltek fel. (Legutóbb a 2000-es szentévben számoltam ezt össze, a helyzet azóta lényegesen nem változhatott.) Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden tizedik templom ezt a titulust viseli. A puszta adatnál azonban sokkal többet jelent az a tény, hogy népünk ennyire szereti Máriát, Jézus Krisztus édesanyját. És „oltalma alá fut”. Ezt az ünnepünket minden esztendőben október elsején tartjuk, bármilyen napra essék is.

Az egyház imádkozó közösség. Az egyház tagjaiként Urunkat követjük ebben a tevékenységében. Ugyanis Jézus sokat imádkozott. Nemcsak úgy, hogy állandó kapcsolatban állt a mennyei Atyával, ami az ima lényege, hanem sok szóbeli imát is mondott. Akár még az egész napi tevékenysége után is „az egész éjszakát imádságban töltötte” (Lk 6,12). Követőit állandó imádságra buzdította: „Virrasszatok és imádkozzatok” (Mt 36,41). A legelső, jeruzsálemi keresztény közösségről tudjuk, hogy megfogadta Jézus tanítását: „Állhatatosan kitartottak (…) az imádságban (…) Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban” (ApCsel 2,42-46). Mi is ezt kívánjuk tenni, Szent Pál apostol további buzdítására is figyelve: „Szüntelenül imádkozzatok” (1Tesz 5,17).

A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe a IV. századra, egészen pontosan 335. szeptember 14-ére nyúlik vissza. Ugyanis az egy nappal korábban felszentelt Feltámadás- (vagy nyugati elnevezése szerint Szentsír-) templomban ekkor mutatták fel a világ négy égtája felé a kereszténység legdrágább ereklyéjét, az életadó Keresztet. Az ünnep liturgikus szövegei később keletkeztek (közülük egyesek Damaszkuszi Szent Jánosnak köszönhetőek, a VIII. századból). Énekeink sokszor kapcsolják a kereszthez a győzelem gondolatát. Az ünnepi tropár, a fő ének, kérő formában tartalmazza ezt: „Adj győzelmet ellenségeink fölött.” Nézzük, mit is jelent ez!

Bármennyire furcsa lehet a világ számára, görögkatolikus egyházunkban szeptember 1-jével kezdjük az új esztendőt. Ősi gyökerekkel rendelkezik ez az egyházi döntés. Zsolozsmáskönyvünk felsorolja az indokokat is. „Az új évet egyházunk három okból kezdi szeptember 1-jével: a) mert az Ószövetségben is ősszel kezdték az új évet; b) mert a természet új éve szintén ősszel kezdődik a jövő évi növények magvainak elvetésével; c) mert a hagyomány szerint Krisztus Urunk e napon kezdte meg nyilvános működését, midőn a názáreti zsinagógában Izaiás próféta e szavait: »Az Úr lelke énrajtam, mivelhogy fölkent engem az Úr« (Iz 61,1) értelmezve, nyilvánosan kijelentette, hogy e jövendölés őbenne teljesedett be.”