Ivancsó István

A görögkatolikus egyház hívei a vajhagyó vasárnappal érkeznek el a nagyböjt kapujához. Ugyanis másnap – a „tiszta hétfőnek” nevezett napon – ténylegesen elkezdődik számukra a nagyböjt szent időszaka. (A római katolikus híveknek hamvazószerdáig még hátra van két napjuk.) Ennek az utolsó vasárnapnak a liturgikus szövegei már egyértelműen a nagyböjti feladatra összpontosítanak. Az pedig nem más, mint a paradicsomi állapot visszaszerzése az érzékek megtisztítása és a test megfékezése révén. Vagyis a minél mélyebb és őszintébb bűnbánat.

A kereszténység egyáltalán nem a félelemkeltés, nem a fenyegetés vallása. Sokkal inkább Isten végtelen szeretetét hirdeti. Azét az Istenét, aki a Fiát sem sajnálta feláldozni az emberiség megmentéséért: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16). Nem véletlen, hogy görögkatolikus liturgiánk imádságaiban, énekeiben oly sokszor fordulunk az „emberszerető Isten” felé. A nagyböjti szent időszakot előkészítő vasárnapok sorában mégis van egy olyan, amely az ítéletre, illetve annak félelmetes mivoltára figyelmeztet bennünket. Mikor máskor, ha nem éppen ekkor kell ezt komolyan vennünk? Igaz, az elnevezés nem sokat mond erről, hiszen egyszerűen csak a „húshagyó vasárnapról” van szó. Viszont az előírt evangélium (Mt 25,31–46) az utolsó ítéletet állítja szemünk elé. S ezt ecseteli számunkra a nap fő éneke, a konták is.

Sok szentírástudós, pap, lelkipásztor szereti átnevezni a tékozló fiúról szóló evangéliumi példabeszédet, azt állítva, hogy valójában az Atya szeretetéről szól a történet (Lk 15,11–32). Nem áll szándékomban megcáfolni az eljárásukat, talán nem is tudnám megfelelőképpen megtenni. Viszont azt határozottan ki tudom jelenteni, hogy a görögkatolikus egyház liturgikus szövegei mégiscsak a tékozló fiúról szólnak azon a vasárnapon, amely a nagyböjtöt előkészítő vasárnapok sorában éppen róla kapta a nevét. Elegendő ehhez a fő éneket, a kontákot szemügyre venni: csodálatosan benne van a bűnbánat folyamata, amely a bocsánat elnyerésének biztos tudatában csúcsosodik ki. Emellett azonban fontos észrevenni, hogy a himnuszköltő személyében a tékozló fiúval azonosítjuk magunkat. Nem is tehetünk másképpen, ha készületünket komolyan akarjuk venni.

A vámos és farizeus vasárnapja fontos mérföldkövet jelent a bizánci egyház liturgikus életében. Ugyanis a rákövetkező héten kezdetét veszi – igaz, még nem teljes mértékben – a nagyböjti liturgikus szövegek használata, s ezzel együtt a szent időszakra való felkészülés. A sportból vett hasonlattal élve, elkezdhetjük a bemelegítést, mielőtt a startvonalhoz állnánk. Igaz, még következik három vasárnap, hogy eldördüljön a startpisztoly, de hogy komolyan tudjuk venni a húsvét szent ünnepére való felkészülést, elengedhetetlen a ráhangolódás. Ennek első lépése az alázatos vámossal való azonosulásunk.

Görögkatolikus egyházunkban bonyolultan alakul a nagyböjt rendszere. A negyvennapos időtartam itt csak eszmeinek mondható. A nagyböjtöt kezdő hétfő hét héttel előzi meg húsvét vasárnapját. Ám előtte még ott áll az a három hét, amely mintegy felkészít a nagyböjtre. S legtávolabbi előkészítésként – bár saját liturgikus szövegei még nincsenek a nagyböjti énektárban – ide számít Zakeus vasárnapja is, amely kiemelkedik az „évközi” időből, a pünkösd utáni vasárnapok sorozatából. Az ezen a napon elhangzó – és a vasárnapnak címet adó – evangéliumi történetben (Lk 19,1–10) három irányultság figyelhető meg. S ezek együttese valóban segíteni tudja nagyböjti felkészülésünket.

Talán meghökkentő a cím. Lehet, hogy sokan felkapják rá a fejüket. Valóban előír ilyet az egyház? Vagy az agyonhajszolt papokról van szó, akik csak ilyenkor érnek rá elvégezni az imádságukat? – Volt egy áldott lelkű piarista tanárom, aki ténylegesen megvalósította az éjféli zsolozsmázást. Ugyanis sajátos imarendet állított fel magának, tudván azt, hogy a diákok oktatásában-nevelésében huszonnégy órás szolgálatra tette fel az életét.

Bár a bizánci egyház január 6-ai ünnepének magyar elnevezése a vízkereszt, ezen a napon Jézusnak a Jordánban való megkeresztelkedését ünnepeljük. Sőt, még többet is: a teljes Szentháromságnak a világban történő első bemutatkozását. Ezért az ünnep eredeti görög elnevezése nemcsak epifánia (vagyis megjelenés, Úrjelenés), hanem teofánia (vagyis istenjelenés) is. Mindezt felfedezhetjük a tropárban, amely három részre oszlik.

A karácsony előtti vasárnap, amit a nyugati világban aranyvasárnapnak neveznek, a mi karácsonyi készülődésünket is bearanyozza. Hogyne tenné, amikor az ünnepi fő énekben már ezt énekeljük: „Krisztus születik, hogy előbb elesett képmását fölemelje.” Milyen gyönyörű megfogalmazása ez a karácsony lényegének! Jómagam mindig kihallom belőle a bizánci egyház atyáinak kedves gondolatát a „megfordított teremtésről”.