Zakeus vasárnapja

A történetben szembetűnő a felemelkedés. Mivel Zakeus alacsony termetű volt, kíváncsi lévén Jézusra, „felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt”. A puszta kíváncsiságnál bizonyára sokkal több hajtotta őt, hiszen tekintélyes ember volt, a „vámosok feje”, s nem nevettette volna ki magát a fáramászással. De szívében már ott munkálkodhatott a hit válaszadásra megfogamzott csírája. Elszakadt a földtől, az életét eddig kitöltő anyagi és pénzvilágtól, hogy önmagán is felülemelkedhessen. S vajon nem ugyanez-e a mi nagyböjti feladatunk is?


Ugyanolyan szembetűnő a történetben a leszállás is. Amint Jézus meglátta a fára felmászott Zakeust, megszólította, mire ő „sietve lemászott” a földre. Az Isten hívása, Jézus szólítása mindig megelőzi az embert. Ám az csupán „pusztába kiáltott szó”, ha elmarad a válasz. Zakeus szívében ott munkálkodott a hit válaszadásra lendítő készsége. Leszállt hát a földre, visszatért az addigi környezetébe, de már másképp folytatta életét. Immár örömmel fogadta azt a Jézust, akiről azelőtt csak hallott, akire addig csak kíváncsi volt, akiért legutóbb a nevetségessé válást is vállalta. Leszállt, hogy Jézussal már a földi világban is közösségben lehessen. Hát nem ugyanez lesz-e a mi nagyböjti feladatunk is?

A fölfelé és lefelé irányuló mozgás mellett ott van a harmadik is, a vízszintes irányú, amely közösségvállalást jelent. Zakeus egyrészt „örömmel befogadta” Jézust a házába és szívének belső szobájába. (Nem véletlen, hogy mind a templomszenteléskor, mind a lakóházak megszentelésekor ezt az eseményt idézi a fő ének.) Másrészt a közösségvállalás az emberek irányában is megvalósul, hiszen Zakeus így szólt: „Vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.” Most tiszta szívvel és megújult lélekkel fordul oda azokhoz, akiket eddig semmibe vett, mert nem támogatta őket, s jótékonyságával segíti azokat, akiket korábbi tevékenységével becsapott. Felismerjük-e benne a mi nagyböjti feladatunkat is?

Próbáljunk meg – távolabbról – úgy nekiindulni a nagyböjtnek, hogy az olyan lelki fölemelkedést jelentsen számunkra, amely az állapotbeli kötelességeinkhez való leszállást is magában foglalja, és amely szorosabb testvéri közösségbe hoz Jézussal és embertársainkkal!