Hortobágyiné Nagy Ágnes

Felkészülő

Tibor: Lehet, hogy csak nem vesszük észre, hogy lázad, mert „máshogyan” teszi? Hogy ki milyen módon és milyen mértékben lázad kamaszkorában, az egyénenként változó. Nem vagyunk egyformák. Ági lányunk így vélekedik erről: „A lázadást többféleképpen is fel lehet fogni. A lényeg tulajdonképpen az, hogy a fiataloknak, akik önmagukat keresik, kezd kinyílni a szemük, és megismerik a világot, amely körülveszi őket. Gyakran azzal kell szembesülniük, hogy nem elégedettek a valósággal, amelyben élnek. Ezt a nemtetszésüket fejezik ki a lázadásukkal, és sokszor a szülőkön vezetik le a bennük felgyülemlett feszültséget és dühöt, amelyet az élet dolgai kiváltanak belőlük. Én már valahogy évekkel ezelőtt arra a következtetésre jutottam, hogy hiába vagyok dühös a világra, az nem segít senkin. Na jó, talán egy kicsit rajtam egy pár pillanatig, de a világnak biztosan nem használ…”

Felkészülő

A kamaszkor nagyon ellentmondásos időszak az ember életében. Abban a tekintetben is az, hogy gyerekként, de szülőként sem ugyanúgy éljük meg. Azért tartjuk fontosnak, hogy szóba hozzuk ezt a kérdést, mert szülőkkel beszélgetve többször is úgy éreztük, nem is voltak igazi kamaszok a gyermekeink, hiszen ők nem lázadtak. Szeretnénk megnyugtatni azokat a szülőtársainkat, akik hasonlót tapasztaltak, hogy azért nincs nagy baj. Nem tudományos alapon, hanem a tapasztalataink tükrében gondoljuk ezt. Kerestük az életünkben a választ, hogy mi lehet ennek az oka, és hamar rájöttünk, hogy mi sem lázadtunk.

Ági: Előző alkalommal arról írtunk, milyen nehéz lehet elengedni a felnőtté válás útjára lépő gyermekeinket, akiknek már egyre több önálló programjuk van, egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre maradnak távol a családi otthontól. Ebben az élethelyzetben mind többször fordulunk a Szűzanyához, kérve, hogy segítse őket útjukon, mert mi már nem tudunk mindig mellettük lenni.

Tibor: Tavaly nyáron láttam először a Vándorút című filmet, amely nagyon megfogott, mind a témáját, mind a helyszínét tekintve. A filmben egy amerikai apa elveszíti felnőtt fiát, aki éppen csak elindult az El Caminón, a Szent Jakab-zarándokúton. Nem telt el sok idő – mondtam is Áginak –, s a zarándokút végigjárása bekerült életem négy nagy utazási terve közé.

Felkészülő

Ti­bor: Gyer­me­ke­in­ket aján­dék­ba kap­juk a Jó­is­ten­től, és meg­fe­le­lő idő­ben el kell en­ged­nünk a ke­zü­ket. De mi az a meg­fe­le­lő idő, és ho­gyan kell el­en­ged­nünk őket? Szü­lők­kel be­szél­get­ve gyak­ran ve­tő­dik fel ez a kér­dés, amely ter­mé­sze­te­sen min­den­kit fog­lal­koz­tat. Ami­kor gyer­me­ke­ink meg­szü­let­nek, tel­je­sen ránk van­nak utal­va. Öl­be ves­­szük, daj­kál­juk, ba­ba­ko­csi­ban sé­tál­tat­juk őket, és ve­lünk jön­nek, aho­va vis­­szük őket. Az­tán né­hány hó­na­pos ko­ruk­ban el­kez­de­nek mász­ni, és már nem­csak oda jut­nak el, aho­va mi sze­ret­nénk. Fi­gyel­jük bon­ta­ko­zó ér­dek­lő­dé­sü­ket, pró­bál­juk tá­vo­labb­ról óv­ni cse­me­té­in­ket, ne­hogy va­la­mi baj ér­je őket, vagy kárt te­gye­nek va­la­mi­ben: le ne es­se­nek a lép­csőn, meg ne üs­sék ma­gu­kat, el ne tör­jék az ér­té­kes por­ce­lán­ja­in­kat. Az­tán – ele­in­te még bi­zony­ta­la­nul – meg­te­szik az el­ső lé­pé­se­i­ket. Na­gyon nagy öröm ez a szü­lők szá­má­ra, de bi­zony újabb ve­szély­for­rá­so­kat is je­lent. Még­is el­en­ged­jük kis­gyer­me­ke­ink ke­zét, és mes­­szebb­ről fi­gyel­jük, kö­vet­jük, óv­juk őket. Az­tán el­jön az idő, ami­kor óvo­dá­ba, is­ko­lá­ba men­nek, be­ke­rül­nek éle­tük el­ső kö­zös­sé­ge­i­be, im­már nél­kü­lünk.

A műtétemet megelőző hetekben be tudtam fejezni fontos munkáimat, beindítottam a tanévet. A kórházba menetelem előtti este még Budapesten tartottam szülői értekezletet. „A hely más, a feladat ugyanaz.” Ez zakatolt a szívemben. Abban egyeztünk meg a férjemmel, Tiborral, hogy barátnőm és munkatársam, Éva visz át a kiskunfélegyházi kórházba azon a napon, mert akkor még sok időm lesz, s nyugodtan dolgozhatunk vele. S délután majd ő is kijön hozzám.

Gyönyörű, napsütéses időben utaztunk. A kórterem nagyon szép és világos volt. Tudom, ezek apróságok, de egy beteg közérzete szempontjából nagyon sokat jelentenek. Egy idős, nagyon kedves és aranyos nénivel kerültem egy szobába. Az ablakon gyönyörű, vidám hatást keltő függöny volt, s egy erkélyre is ki lehetett menni. Gyorsan berendezkedtem, fél órán belül már dolgoztunk a laptopon, és megterítettük az ágyamat a családi életre nevelés képzés anyagával. Így nem nagyon tudtam beleroskadni a tudatba, hogy másnap megműtenek.

Egy kivizsgálás során 2009-ben kiderült, hogy a méhemben kisméretű miómák vannak. Emlékszem, ahogy ott feküdtem az ultrahangos vizsgálaton, s az orvos diktálta az asszisztensnek, hogy mit lát. Nagyon meglepődtem. Nem sokkal később felkerestem a saját nőgyógyászomat is, hogy a véleményét kérjem. Nem tulajdonított nagy jelentőséget a problémának, csak annyit mondott, hogy rendszeresen ellenőrizni fogja. Ez a méhizomból kiinduló jóindulatú daganat gyakran nem nő tovább, sőt vissza is fejlődhet. Az ellenőrző vizsgálatok először azt mutatták, hogy a miómák mérete nagyon lassan araszol fölfelé, majd egy időben megállt a növekedésük. A következő év januárjában esedékes vizsgálaton azonban az elváltozások mérete alapján műtétet javasolt az orvos. Ez az én koromban egyértelműen azt jelentette, hogy eltávolítanák a méhemet. Megdöbbentem. Egyáltalán nem számítottam erre az eredményre. Az orvos azzal vigasztalt, hogy ez csupán egy rutinműtét, de nekem csak egy méhem volt, és nem akartam megválni tőle. Aztán hirtelen nagyon bátor lettem. Bejelentettem az orvosnak, hogy a családommal megbeszéljük a dolgot, de elképzelhetőnek tartom, hogy februárban meg is ejthetjük a műtétet. Február 26-ára kaptam tőle időpontot.

Felkészülő

Ági: Nagyon örülök, hogy férjemmel kezdettől egyetértünk abban: pihenésünket, utazásainkat, nyaralásainkat úgy tervezzük meg, hogy gyerekeink is velünk legyenek. Ez azt is jelentette, hogy amikor nagyon kicsik voltak, sokkal egyszerűbb nyaralásokat terveztünk, de amint kéthárom évesek lettek, már komolyabb utakra is elmerészkedtünk velük. Nagyszülői segítségünk volt, ők akár hetekre is örömmel vállalták volna az unokákat, mert kisgyereknek is nagyon jók voltak.

Kell-e választanunk, vagy mindkettő megvalósulhat az életünkben?

Tibor: Amikor öt évvel ezelőtt először készültünk előadást tartani ebben a témában, azért választottuk a Karrier és/vagy hivatás? címet, mert azt terveztük, hogy szembeállítjuk egymással a két fogalmat. A karriert rossz színben akartuk feltüntetni, mert az volt a tapasztalatunk, hogy ez az, amiért sokan feláldozzák a családi életüket, az érvényesülést keresve. A környezetünkből több család példája is eszünkbe jutott ezzel kapcsolatban. A hivatást ezzel szemben értékként kezeltük, hiszen ha a boldog családi életet tűzzük ki célul, akkor rendkívül fontos megtalálnunk az élethivatásunkat, a küldetésünket.