Ahova a szülői kéz már nem ér el… (II.)

Egy-két hónapja „kóstolgattuk” már ezt az ötletet, amikor egy vasárnap reggel odajött hozzánk a fiunk, Tibor, és közölte: a következő nyáron Catával, a barátnőjével – akivel akkor már közel másfél éve jártak együtt – szeretnék végigjárni az El Caminót. Az első reakcióm meglehetősen önző volt: „Ez nem lehet igaz, én már több mint két hónapja töröm a fejem ezen a zarándoklaton, a gyerekünk meg csak úgy bejelenti, hogy jövőre menni akarnak…” Szerencsére hamar túltettem magam a dolgon, és később oda tudtam figyelni Tiborra.

Ági: Ők a kapcsolatukért ajánlották fel ezt az utat. A blogjukban, egy orosz lánnyal folytatott beszélgetést követően ezt írták: „Meglepődött, hogy számunkra ez egyfajta jövőtervezés is. Ugyanis neki és az emberek többségének az El Camino a múlt lezárását jelenti. Azért örült, hogy más szemszögből is végig lehet járni ezt az utat.”


Tibor: Büszkén, ugyanakkor az út nehézségeitől tartva figyeltük a fiatalok több hónapos, tudatos készülődését. Együtt spóroltak, együtt terveztek, együtt rendelték meg a jegyeket, és mindezt nagy egyetértésben tették. Aztán elérkezett az indulás napja, július 8-a. A repülőút, majd egy kis vonatozás után július 10-én vágtak neki a közel nyolcszáz kilométeres, több mint egy hónapon át tartó zarándokútnak. Szorongva vártuk az első híreket: vajon bírják-e a napi huszonöt-harmincöt kilométernyi gyaloglást a sokszor emelkedőkkel és lejtőkkel nehezített úton. Bírták… Az elején még nehezebben, de aztán egyre jobban belelendültek. Így telt az idő, míg aztán éppen Szent Jakab napján kaptuk a mindenkit megrázó hírt a spanyolországi vonatbalesetről. A megdöbbenés és az együttérzés után az első gondolatunk az volt, milyen jó, hogy ők gyalog mennek… Ám éppen aznap nekik is akadt egy kisebb nehézségük: meggyűlt a bajuk egy vízhólyaggal, így keresniük kellett egy orvost.

Ági: Ekkor is megtapasztalhattuk, milyen komolyan odafigyelnek egymásra a fiatalok. Mivel aznap az első tizenhét kilométeren nem volt lakott település, inkább a sérülés gyógyítását tekintették elsődlegesnek, nem a teljesítményt. Amikor tudomást szereztünk erről, örültünk, hogy ilyen előrelátó és felelősségteljes a gondolkodásuk. A tervezettnél egy-két nappal hamarabb be is tudták fejezni az utat. S az El Camino egyik „eredménye” a lánykérés lett Finisterrében.

Reméljük, hogy a Jóisten is elfogadta gyermekeinknek a kapcsolatukért hozott „áldozatát”. Nagyon büszkék vagyunk rájuk!

Az útjuk végeztével megértettük, hogy nemcsak ők, de mi is életünk egy újabb szakaszához érkeztünk…

és Hortobágyi Tibor,
a Családi Életre Nevelés program tanácsadói