Lányom nagyon szeret bújócskázni. Hol a ház mögött, hol a virágoskertben, hol pedig a kamrában keres búvóhelyet, s valahányszor ilyet játszunk, felidéződnek bennem a gyerekkori emlékek: unokatestvéreim a mama kertjében álló cseresznyefára mászva tűntek el előlem, s le sem jöttek, míg jól tele nem tömték a hasukat a friss, ropogós gyümölccsel. Ez a bújócska nem tetszett oly nagyon, de ami a Harmat Kiadó ünnepi meglepetésében szerepel, az igen.
„Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely” – olvastam valahol Szabó Magda igencsak találó gondolatát.
Tizenkilenc évvel ezelőtt szenteste gimnáziumi osztályfőnök-magyartanáromnak írtam. Akkor még nem tudtam, hogy furcsa-szép levél keletkezett, de ő azt állítja. Azóta minden évben több küldeményt visz-hoz a posta, néha egészen különleges meglepetés is érkezik. Idén a születésnapomra egy igazi léleküdítő kötetet kaptam ajándékba Irma nénitől.
Remsey Ágnest csodálatos tehetséggel és tartalmas, hosszú élettel áldotta meg a Teremtő, kilencvenöt évet élt. Szüleivel, a Remsey Jenő–Frey Vilma művészházaspárral a gödöllői művésztelepen töltötte gyermek- és ifjúkorát.
Az óvodában nemrég szülői értekezletet tartottak, s elhangzott az is, nincs két egyforma kisgyerek. Az egyik jól rajzol, a másiknak szép az énekhangja, a harmadik remek sportteljesítményekre képes.
Emlékszem, jó húsz évvel ezelőtt nagyanyám megkérdezte, hiszem-e, hogy van lelkem, s ha igen, miért nem ápolom jobban. Akkor nem egészen értettem a kérdését, de később egyre tisztábban láttam mama mire is célzott akkor.
Szőke hajú, törékeny termetű, halk szavú kislány lépett be egyszer az osztálytermünkbe, s néhány napig velünk együtt tanult. A nevére már nem emlékszem. Szülei vándorcirkusznál dolgoztak, s az esti előadáson a kislány is fellépett. Aztán továbbutaztak. Járták, járják a világot.
Hatéves voltam, amikor a szüleim Trabantot vettek. Édesanyám megtanult vezetni, s kitárult előttünk a nagyvilág. Túlságosan messzire nem mentünk, de vasárnap délelőttönként rendszeresen eljártunk az Erkel Színházba.
