Gajdó Ágnes

Angol – cseh – francia filmdráma (2005)

Charles Dickens re­gé­nyei nem­csak szü­lő­ha­zá­já­ban, Ang­li­á­ban nép­sze­rű­ek, szer­te a vi­lá­gon so­kan ol­vas­sák David Copperfield, Twist Oli­vér, Nicholas Nickleby ka­land­ja­it, a Pickwick klu­bot, a Két vá­ros re­gé­nyét vagy épp a Szép re­mé­nye­ket. Ma­gya­rul leg­utóbb az Ódon rit­ka­sá­gok bolt­ja je­lent meg új for­dí­tás­ban. Az író ko­rai mun­ká­i­ban fő­sze­re­pet ját­szik az em­be­ri jó­ság­ba ve­tett hit, s a tár­sa­dal­mi ba­jok or­vos­lá­sá­ról is op­ti­mis­tán nyi­lat­ko­zik. Szen­ti­men­tá­lis és me­lo­dra­ma­tikus je­le­ne­tek­ben nincs hi­ány, még­is úgy érez­zük, a vi­lág job­bá te­he­tő, s a go­no­szok min­dig meg­kap­ják mél­tó bün­te­té­sü­ket.

A ka­pu, a kert­aj­tó, a la­ká­sok­ba ve­ze­tő be­já­rat újab­ban min­de­nütt zár­va van. Gye­rek­ko­rom­ban so­sem kel­lett kulcs, ha nagy­anyám­hoz men­tem. Igaz, kis fa­lu­ban lak­tunk. Elő­szál­lá­son min­den­ki is­mert min­den­kit, s ha ide­gen té­vedt is az ut­cá­ba, a szom­szé­dok ré­sen vol­tak. Azok az idők már el­múl­tak. Ma cél­sze­rű a biz­ton­sá­gi elő­írá­so­kat szem előtt tar­ta­ni, még ak­kor is, ha tud­ván tud­juk, az iga­zi kincs nem e vi­lág­ból va­ló…

Krisz­tus szü­le­té­sé­nek ün­ne­pé­ről a lé­nyeg után so­ha nem az aján­dé­kok jut­nak eszem­be, ha­nem a fe­nyő­il­lat, a gyer­tya­láng fé­nye, a csil­lag­szó­ró szem­káp­ráz­ta­tó szik­rái. Gye­rek­ko­ri em­lé­kek idé­ződ­nek föl ben­nem: a hó­sap­kás fák és bok­rok; a ma­dár­ete­tő kö­rül rep­ke­dő cin­kék, meggy­vá­gók, ve­re­bek; a hi­deg, tisz­ta le­ve­gő; az éj­fé­li mi­sé­re hí­vó ha­rang­szó. Gon­do­lat­ban vis­­sza­té­rek nagy­anyám há­zá­hoz is, s lá­tom ma­gun­kat, amint de­cem­ber 24-én dél­előtt együtt dí­szít­jük föl a ki­csiny­ke, ám for­más fát, egy­sze­rű, na­gyon ré­gi dí­szek­kel, ame­lyek kö­zül nem egyet még a lá­nyai ké­szí­tet­tek az is­ko­lá­ban. Ott­hon édes­anyám főzt­je vár, ebéd­re má­kos gu­ba, szent­es­te a va­cso­ra min­dig rán­tott hal és krump­li­sa­lá­ta… Ady End­re Ka­rá­csony cí­mű ver­sé­nek né­hány so­rát is­mé­tel­ge­tem ma­gam­ban: „Gol­go­tha nem vol­na / Ez a föl­di élet, / Egy erő hat­ná át / A nagy min­den­sé­get, / Nem vol­na más val­lás, / Nem vol­na csak ennyi: / Imád­ni az Is­tent / És egy­mást sze­ret­ni… / Ka­rá­cso­nyi re­ge, / Ha va­ló­ra vál­na, / Iga­zi bol­dog­ság / Száll­na a vi­lág­ra…”

Amerikai filmdráma (1994)

Oly­kor ki­de­rül: nem min­den az, ami­nek lát­szik. A kö­vet­kez­mény: el­ve­szít­jük fo­gó­dzó­ink egy ré­szét, s mint ami­kor el­aka­dás vagy zsák­ut­ca ese­tén GPS-t hasz­ná­lunk az au­tónk­ban, új­ra­ter­ve­zés szük­sé­ges, hogy a friss in­for­má­ci­ó­kat fel­dol­goz­va hely­re te­gyük a dol­go­kat a fe­jünk­ben és gyó­gyít­gas­suk meg­rog­­gyant vi­lág­ké­pün­ket. Va­la­mennyi­en is­me­rünk ál­szent em­be­re­ket és mű­kö­dés­mó­do­kat, az igaz­sá­got sem min­dig azok és oda szol­gál­tat­ják, akik­nek és aho­va kel­le­ne, és még so­rol­hat­nánk a kí­nos vagy fel­há­bo­rí­tó lát­sza­tok pél­dá­it. Vi­lá­gunk egyik két­ség­beej­tő ol­da­lá­nak da­rab­ja­it.

Olasz romantikus film (2009)

Sze­gény­ség­ről, ki­szol­gál­ta­tott­ság­ról oly so­kat hal­la­ni nap­ja­ink­ban, hi­szen egy­re ne­he­zebb be­osz­ta­ni a ke­re­se­tet. Ha ugyan van be­vé­tel, s van mi­vel szá­mol­ni… A mun­ka­nél­kü­li­ség, az ál­lás­ta­lan­ság bi­zony­ta­lan­sá­got szül, s a ki­lá­tás­ta­lan­ság sok­szor szél­ső­sé­ges re­ak­ci­ó­kat is ered­mé­nyez­het. Hi­he­tünk a vál­to­zás­ban? A fel­emel­ke­dés­ben? Vagy ez len­ne a szép új vi­lág? A vár­va várt XXI. szá­zad?

Szín­há­zi já­ték (2001)

Mo­son­ma­gya­ró­vá­ron em­lék­szo­ba meg­nyi­tá­sát ter­ve­zik, ahol csa­lá­di fo­tók ele­ve­ní­tik majd fel Gyurkovics Ti­bor kap­cso­la­ta­it író­tár­sa­i­val és a mű­vész­vi­lág más kép­vi­se­lő­i­vel. Író­asz­ta­la, író­gé­pe és más egy­ko­ri tár­gyai mel­lett for­ga­tó­köny­vek, sú­gó­pél­dány­ok, ru­hák és egyéb kel­lé­kek idé­zik fel szín­há­zi mun­kás­sá­gát, ver­ses­kö­te­tek ad­nak íze­lí­tőt köl­té­sze­té­ből. A most lát­ha­tó film a het­ve­ne­dik szü­le­tés­nap­já­ra ké­szült, Czigány Zol­tán ren­dez­te. Fi­a­tal szí­né­szek Gyurkovics da­rab­ja­i­ból pró­bál­nak je­le­ne­te­ket egy kel­lé­kek­kel zsú­folt pró­ba­te­rem­ben, ta­lán egy pad­lá­son. A „ren­de­ző” ez­út­tal ma­ga az al­ko­tó, Gyurkovics Ti­bor, aki nem­csak be­le­szól a je­le­ne­tek­be, ha­nem me­sél a szín­já­ték­ok meg­írá­sá­nak kö­rül­mé­nye­i­ről, a ha­ta­lom­mal ví­vott har­cok­ról, a da­ra­bo­kat be­mu­ta­tó szí­né­szek­ről.

Ame­ri­kai ze­nés víg­já­ték (2005)

„Mi­lyen sze­ret­ni­va­ló film is ez, oly sze­líd és sze­szé­lyes, oly egy­sze­rű és ala­pos” — ír­ta egy kri­ti­kus Robert Altman ren­de­ző utol­só film­jé­ről, mely­ben több Os­car-dí­jas film­csil­lag is ját­szik. Meryl Streep, Kevin Kline, Michelle Pfeiffer, Lind­say Lohan, Woody Harrelson és Tommy Lee Jo­nes mel­lett fel­buk­kan a for­ga­tó­könyv­író, Garrison Keillor is, aki ön­ma­gát, az­az egy rá­dió­mű­sor há­zi­gaz­dá­ját és ál­lan­dó éne­ke­sét ala­kít­ja. A minnesotai kis­vá­ros szín­há­zá­ból több mint har­minc évig köz­ve­tí­tet­ték a he­lyi szó­ra­koz­ta­tó mű­sort, ám ez az utol­só al­ka­lom. Egy­más után lép­nek szín­pad­ra a mű­vé­szek, a szín­fa­lak mö­gött ré­gi tör­té­ne­tek ele­ve­ned­nek meg, s a múlt szin­te egy­be­ol­vad a je­len­nel. Lát­szó­lag min­den rend­ben zaj­lik, az utol­só show még­sem úgy „megy le”, aho­gyan ere­de­ti­leg ter­vez­ték.

Ma­gyar ro­man­ti­kus film­víg­já­ték (1965)

Gon­dol­ták vol­na, hogy a film ra­jon­gói már Facebook-oldalt is ala­pí­tot­tak? Kár, hogy szin­te tel­je­sen üres, még a sze­rep­lők ne­ve sem ol­vas­ha­tó raj­ta. A Ke­le­ti Már­ton ren­dez­te víg­já­ték­ban Ruttkai Éva és Básti La­jos ro­kon­szen­ves szí­nész há­zas­párt ját­szik, és fe­lejt­he­tet­len Kiss Ma­nyi ala­kí­tá­sa is. A „Bu­ta­sá­gom tör­té­ne­te” volt az el­ső ma­gyar film, amely iro­ni­ku­san idéz­te fel az öt­ve­nes éve­ket, de Ke­le­ti­ből nem hi­ány­zott az ön­iró­nia sem, hi­szen pél­dá­ul csip­ke­lőd­ve me­sél­te el a Básti La­jos ál­tal ját­szott Mérey Lász­ló két Kos­suth-dí­já­nak his­tó­ri­á­ját, mi­köz­ben ne­ki ma­gá­nak há­rom Kos­suth-dí­ja volt. Ma­gyar­or­szág ez­zel a film­mel vett részt Bécs­ben a Vi­dám Fil­mek VI. Nem­zet­kö­zi Fesz­ti­vál­ján, és szép si­kert ara­tott. A lel­kes oszt­rák kri­ti­ku­sok Ruttkai te­het­sé­gét Lilli Palmeréhez és Danielle Darrieux-éhez ha­son­lí­tot­ták.