Gajdó Ágnes

A matematikus Szőkefalvi-Nagy Gyula (1887–1953) és a fizikus Morvay Ferenc (1886–1980) a kolozsvári egyetemen ismerkedett meg egymással. Mindketten matematika–fizika szakon végeztek, Szőkefalvi-Nagy 1909-ben szerzett középiskolai tanári oklevelet és doktorált is, Morvay pedig ugyanebben az évben fejezte be tanulmányait, de csak egy esztendővel később kapta meg a tanári oklevelet.

A képeslapon két postabélyegző is látható. Az egyiket feladáskor nyomták rá: Debreczen 909 SEP 20, a másikat érkezéskor: Privigye 909 SEP 21. A lap a debreceni piarista gimnáziumot ábrázolja, amelynek épületét 1903. szeptember 3-án avatták fel. Ekkoriban lett az iskola minisztériumi engedéllyel nyolcosztályos főgimnázium. Az intézmény ma Szent József Gimnázium néven működik – ugyanabban az épületben, a Szent Anna-székesegyház mellett, a Szent Anna utcában. Morvay Ferenc 1909 szeptemberétől tanított itt 1913-ig, majd 1914 és 1916 között.

Száz éve született Jékely Zoltán

Az álmok és az emlékek elégikus hangú költője, Jékely Zoltán 1913. április 24-én született Nagyenyeden. Édesapja, Jékely Lajos, aki Áprily néven lett ismert költő, műfordító, akkor a nagy múltú Bethlen Kollégium tanára volt. A családi emlékezet szerint a hároméves kisfiú egy szarvasbogárcsípés élményét ösztönösen rímbe foglalta: „denevér – foly a vér”. Ezt a kis történetet versben örökítette meg a büszke édesapa, melynek mottója: „Első fiam első rímére”. Apa és fiú szoros kapcsolata részben tanár-diák viszony volt, de az iskolán kívül is gyakran jártak együtt a természetbe. A család nyaranta a Székelyföldön töltötte szabadságát, a Maros völgyében vagy a Szamos mentén, Parajdon, Erdőfülében. Jékely itt ismerkedett meg az erdő fáival, a vadállatokkal, s szerette meg a vízi világot, a lélek fájdalmára gyógyírként ható horgászást. Az enyedi táj varázsára később is szívesen emlékezett vissza: „…annak a tájnak a világa és befolyása (…) sokkalta jelentékenyebb, mint másfajta vidékeké. A fantasztikus hegyek tündérbirodalma, a Maros-völgy alkonyatba süllyedő dombjai és fehérlő tornyú falucskái, a városvégi villalakás kigyúló lámpavilága a hátam mögött!”

Bálint Sándor nyomában

Régi képeslapok után kutatva jutottam az egyik közkedvelt internetes piactérre, ahol néha igazi különlegességek várnak a gyűjtőkre. Általában nem csak a kép érdekel, megnézem azt is, kinek küldték. Sokszor a lapok írott oldala érdekesebb, mint a képes. Így akadtam rá több olyan képeslapra, melyet Bálint Sándor (1904–1980) néprajzkutatónak és feleségének címeztek. Mint kiderült, az eladóhoz húsz évvel ezelőtt került egy nagyobb gyűjtemény, s csak most bukkantak elő ezek a lapok. Feltételezések szerint a szegedi tanárképző főiskolán Gaál Géza (1911–1981) gyűjthette őket (legtöbbjén piros ceruzával írt szignója is látható), s nagynevű kollégája, Bálint Sándor is gyarapíthatta a gyűjteményt néhány példánnyal. Mindez persze csak feltételezés, de az biztos, hogy a címzett ismertsége miatt a küldők személye is érdekes lehet, hiszen ezáltal a Szegeden élő tudós kapcsolati hálóját térképezhetjük föl. Előfordulnak olyan képeslapok, amelyeken mindössze valamely ünnephez kapcsolódó, rokontól vagy tanítványtól származó jókívánság szerepel. Több lap azonban írója és tartalma miatt is alaposabb kutatómunkát igényel.

Sokat gondolkodtam már azon, miért szeretem József Attila líráját. Miért fontos számomra az a karcsú verseskötet, amelyben a mindössze harminckét esztendőt megélt költő szebbnél szebb sorai, az idő előrehaladtával, a kamaszból férfivá érő, mégis sok szempontból gyermeki személyiség bölcsülésével, változásával egyre összetettebb költemények sorakoznak. Számos verssort könyv nélkül is tudok, nem egy szállóigévé vált az évtizedek során – ahogyan József Attila is több lett és más, ahogy múlnak az évek. Politikától, ideológiától, az elmúlt évtizedek ilyen-olyan címkéitől függetlenítve, csak a legtisztább líraisággal megszólaló versekre összpontosítva szeretnék rávilágítani az életműben mindvégig megjelenő gyermekkori emlékek szerepére s a már halott édesanya alakját fölidéző két költeményre.