Szerzetesség és liturgia
„Olyan, mintha igazi lenne!” – hagyja el néha szánkat a csodálkozás hangja, amikor túl jól sikerült utánzatokkal találkozunk. A reprodukció könnyűsége ma ezernyi lehetőséggel ajándékoz meg bennünket, hogy az eredetire megszólalásig hasonlító képekkel, tárgyakkal vegyük körül magunkat. Ez alól templomaink sem jelentenek kivételt.
Szerzetesség és liturgia
Le Thoronet XI. században épült ciszterci apátsága Provence egyik eldugott szögletében áll. Több jelentős építészt ihletett meg ez az egyszerűségében csodaszép, nyersen faragott kövekből, fényből, árnyékból épített monostor. Elzarándokolt ide Le Corbusier, majd a magyar származású fotóművész, Lucien Hervé készített albumot a monostorról a nagy építész előszavával. A pannonhalmi templom átalakítását is megálmodó John Pawson az általa tervezett tárgyakat állította ki itt, s egy szintén gyönyörű albumban mutatta meg, hogyan hatott gondolkodására ez a bencés regula által létre hívott építészet.
Szerzetesség és liturgia
A liturgia fontos részei az ott használatos tárgyak. Kosztolányi gyönyörűen ír róluk egy Rilkéről szóló prózájában: „Egy idegen ember szemében és lelkében néha horgonyt vethetünk. Vagy még inkább a tárgyakban. Ezek nyugvópontjai elsikló életünknek. (…) Mi megyünk, de ők nem mennek. Nem mennek, itt maradnak, egész valójukkal a mieink. (…) A tárgy az a »nemén «, amellyel öntudatlanul is millió kapcsolatban vagyunk és nem tudunk elszakadni tőle. Melyik nem fontos? Mindegyiken ott a kezünk nyoma, mely barátunkká teszi, ott a tekintetünk félénk súrolása, az áhítozásunk könnyes vonala és láza, amellyel mindörökre kedvesünknek jegyeztük el őket s most akarva nem akarva, alázatos szolgálói vagyunk.
Szerzetesség és liturgia
Rómában, a Caelius-dombon emelkedik egy monostor és egy bazilika, amelyet Nagy Szent Gergely alapított, saját palotáját alakítva át szerzetesházzá. A szent pápa nevét viselő és ma a kamalduli szerzetesek gondozásában lévő bazilika közvetlen közelében áll egy apró oratórium, amelyet a hívő emlékezet triclinium pauperumként, a szegények ebédlőjeként is emleget. A kápolna közepén masszív márványasztal: a hagyomány szerint Nagy Szent Gergely mindennap vendégül látott itt tizenkét nélkülözőt, édesanyjával, Szent Szilviával szolgált fel nekik. Mesélik, hogy egy alkalommal tizenharmadik vendégként egy angyal is részt vett az étkezésen.
Szerzetesség és liturgia
A végső Titok talán jobban magához enged bennünket, ha a mindent megragadni akaró szavak és definíciók helyett a hasonlatok, a szimbólumok, az ünneplés útján közelítünk hozzá. Ezek körbejárják, megérintik, tisztelik, majd ismét elengedik tárgyukat, a kimondhatatlant és láthatatlant. Általuk találkozunk vele, részesülünk, élünk belőle, de nem uraljuk, és nem birtokoljuk, hanem hálásan, soha ki nem elégülve, mégis vele eltelve meghagyjuk titoknak. Az ünneplés egyik legszebb formája a közös étkezés, amely önmagában szent dolog, már azelőtt, hogy az asztali áldás elhangozna. A szépen megterített, elrendezett asztal, a fantáziával, gonddal és ínyenc módon elkészített ételek – lehetnek mégoly egyszerűek is – és az ünneplők szívét örömre hangoló bor semmihez nem hasonlítható közösséget teremtenek az asztalhoz telepedő vendégek között.
Szerzetesség és liturgia
Az ókeresztény kor általános felfogása szerint az Úr imádsága a mindennapi bűnbánat egyik eszköze. A miatyánk bűnbánati mondatait – „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” – gyakran idézik a szerzetesi regulák is. Szent Ágoston a kölcsönös megbocsátástól teszi függővé, hogy igaz-e a szerzetes imádsága: „Ha kölcsönösen megbántották egymást, kölcsönösen bocsássanak is meg egymásnak, imádságaitok miatt, melyeknek annál egészségesebbeknek kell lenniük, minél gyakrabban mondjátok őket.”
Szerzetesség és liturgia
A megpróbáltatás és kétség idején jó, ha kéznél vannak szavak és mozdulatok, amelyek támogatják ilyenkor botladozó imádságunkat.
Jób, miután mindenét, ami drága számára, elveszíti, földre borulva mondja el megrendítő imáját: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és ruhátlanul térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,20–21)
Szerzetesség és liturgia
A kitárt kéz és égre emelt szem ősidők óta az istenség felé forduló, vele egyesülni vágyó, őt dicsőítő ember jellemző mozdulatai. A kora keresztény művészek, más vallások követőihez hasonlóan, nagyon szívesen ábrázolták önmagukat ebben az úgynevezett orante testtartásban. A kitárt kéz az Istenre összpontosító figyelem gesztusa. Benne van az az odaadás, amellyel az ember kiszolgáltatja, sebezhetővé teszi magát, az a feltétel nélküli bizalom, amelyet Isten iránt táplál.
