Elmer István

Bemutatkozásra kértek fel az Új Ember honlap szerkesztői. Először meglepett a kérés, hiszen közel harminc esztendeje dolgozom az Új Ember szerkesztőségében. Ennyi idő talán elegendő arra, hogy hétről hétre megjelenő írásaimat – s ezeken keresztül az újságírót – megismerhessék. Aztán eszembe jutott: nagyon is helyénvaló a bemutatkozás. Hiszen újságunk elektronikus változatát olyan nemzedékhez tartozók olvassák, akikhez a nyomtatott változat nem jutott el, a technikai szempontból másféle médiumokat ellenben előszeretettel „simogatják ki” telefonjukon. Ha ennyi szükséges, hogy hitem és értelmi meggyőződésem szerint az Igazságot közvetíteni lehessen, örömmel teszem. S kívánom, honlapunkat legalább annyian olvassák, amennyi fiatalt – és kevésbé fiatalt – látok mindig ügyködni elektronikus „oldalfegyverével”.

Öröm­mel és fe­le­lős­ség­gel

Szerző:

A ma­gyar egy­ház több­fé­le mó­don igyek­szik meg­fe­lel­ni a mai kor lel­ki­pász­to­ri kö­ve­tel­mé­nye­i­nek, fi­gye­lem­be vé­ve a tár­sa­dal­mi adott­sá­go­kat. Az egy­re nö­vek­vő pap­hi­ány ide­jén mind több vi­lá­gi hí­vő vál­lal – el­hi­va­tott­ság­ból – olyan egy­há­zi kül­de­tést és fel­ada­tot, amely hoz­zá­já­rul­hat az ed­dig sok te­kin­tet­ben ké­nyel­mes hí­vői ma­ga­tar­tás át­ala­ku­lá­sá­hoz. Vall­juk be, gyak­ran min­dent az ál­do­zó­pap­tól vá­runk, mint­egy szol­gál­ta­tás­nak te­kint­jük a szent­mi­se be­mu­ta­tá­sát, ami tel­jes fél­re­ér­tés! Mind­annyi­unk­nak, akik ka­to­li­kus ke­resz­té­nyek va­gyunk, egyé­ni­leg és a kö­zös­ség­gel együtt kell részt ven­nünk az is­ten­di­csé­ret­ben – ki-ki a ma­ga ál­la­pot­be­li fe­le­lős­sé­gé­vel.

Han­gok – lent­ről föl­fe­lé

Szerző:

Országjáró

Vá­szoly – egy gaz­da­gon öle­lő völgy

A temp­lom – aho­gyan „il­lik” – a fa­lu fö­lé ma­ga­so­dik. A pécselyi me­den­ce sar­ká­ban meg­hú­zó­dó pi­ciny te­le­pü­lés még har­minc év­vel ez­előtt is az el­nép­te­le­ne­dés­re ítélt fal­vak kö­zé tar­to­zott. A dom­bok-he­gyek ölel­te völgy­ből mint­ha ki sem lá­tott vol­na az élet. S má­ra? Aki oda­té­ved – ha egy­szer járt már ott, tu­da­to­san vis­­sza­tér –, azt nem­csak Vá­szoly át­ala­kult ké­pe ra­gad­ja meg, a cso­dás ter­mé­sze­ti kör­nye­zet, ha­nem óha­tat­la­nul az a szel­le­mi-kul­tu­rá­lis lég­kör is, amely im­már le­gen­dá­san be­len­gi-be­zen­gi a vászolyi nya­ra­kat.

A ter­mé­szet hang­szó­la­mát a Szent Ja­kab-for­rás cso­bo­gó vi­ze ad­ja – mes­­szi­ről is ér­kez­nek, hogy meg­íz­lel­jék, s oda­ha­za is ezt fo­gyas­­szák, a fa­lut kör­nye­ző domb­ol­da­lak prés­ház-la­kói pe­dig egye­ne­sen eb­ből él­nek. A for­rás fel­duz­zasz­tott vi­ze ta­vacs­ká­vá szé­le­sül, ame­lyen ott áll a ví­zi szín­pad, s az emel­ke­dő part­ol­dal kí­nál­ja a né­ző­te­ret.

Cso­dák nél­kül iga­zi tör­té­nés nin­csen

Szerző:

Egy lá­to­ga­tás em­lé­ke Bodosi György­nél

Mi­ért húz­tam-ha­lasz­tot­tam mos­ta­ná­ig en­nek a ta­lál­ko­zás­nak – ha vil­la­nás­sze­rű­en is – a fel­idé­zé­sét? Még az el­múlt esz­ten­dő­ben, a nyá­ri hő­ség vég­nap­ja­i­ban tér­tem be a pécselyi ház eny­het adó vas­tag fa­lai kö­zé. Fé­lig le­en­ged­ve a re­dőny, né­hol ve­tő­dik csak a fal­ra a kin­ti, föld­höz szö­ge­ző, iz­za­dó fény. Most már túl va­gyunk az idei, af­ri­kai ere­de­tű hő­hul­lá­mon. S mint­ha az idő nem ham­vad­na – a nagy fran­cia író, François Mauriac fi­á­nak ap­já­ról és az ak­ko­ri fran­cia szel­le­mi élet­ről szó­ló nap­ló-köny­vé­nek cí­mét vé­ve ide –, a moz­du­lat­lan idő ven­ne kö­rül, úgy ülök ott most is (a nap­tá­ri idő sze­rint ta­va­lyi év­szám­mal mér­ten), a je­len idő igé­ze­té­ben Bodosi György­nél. A tár­gyak azon­nal árul­kod­nak: szel­le­mi em­ber ott­ho­ná­ba lép­tem. Fel­dú­sult tér, egy-egy né­pi bú­tor­da­rab ön­ma­gá­ban hor­dott kul­tu­rá­lis je­len­té­se gaz­da­gab­bá vá­lik ma­gá­nál a tárgy­nál, a könyvesfal pe­dig: ami­lyen a foly­to­nos szel­le­mi iz­ga­lom­ban és ké­szen­lét­ben élő em­be­ré. Már nem is la­pok és kö­té­sek, ha­nem ki­öm­lő, Is­ten­től ka­pott gaz­dag­ság; a ho­ri­zon­ton hit­tel és ér­te­lem­mel, öle­lő kész­ség­gel széj­jel­te­kin­tő em­be­ré.

Használni – nem kihasználni

Szerző:

Kiss Balázs erdőmérnökkel a teremtett világ védelméről és a hazai erdőkről

Évtizedek óta hallani a környezeti katasztrófa réméről: az ember föléli a földet, tönkreteszi környezetét, kiirtja a Föld tüdejét, a kék bolygó halálra van ítélve – szinte kataklizmatikus hangulat uralkodik.

Bár nem tudományos, nem is szakmai érv, számomra meghatározó: bízom a Gondviselésben. Isten azért teremtette a világot, hogy az ember használja. Azok a hibák, amelyeket az erdők pusztításával, a víz és a levegő szennyezésével elkövetünk, figyelmeztetnek bennünket.

Az emberek elfeledték, hogy amikor reggel felébrednek, megköszönjék Istennek, hogy itt lehetnek a Földön. Egyes helyeken úgy bánnak az erdővel, a földdel és a vízzel, mintha nem tartoznának a kapott értékekért felelősséggel: kihasználják – ahelyett, hogy használnák. S ebből következnek a bajok.

Az imád­ság nem te­vé­keny­ség

Szerző:

Országjáró

Zirc ne­ve egyet je­lent a ma­gyar­or­szá­gi cisz­ter­ci szer­ze­tes­ség­gel. 1142-ben a mai Bátaszék te­rü­le­tén, Cikádoron te­le­ped­tek meg el­ső­ként ha­zánk­ban a fran­cia ere­de­tű, a ben­cés rend­ből ki­ága­zó szer­ze­te­si kö­zös­ség tag­jai. Ez a mo­nos­tor nem él­te túl a tör­té­nel­mi meg­pró­bál­ta­tá­so­kat, de a negy­ven év­vel ké­sőb­bi, 1182-es zir­ci ala­pí­tás má­ig lé­te­zik, s a je­lek sze­rint újabb ki­bon­ta­ko­zás előtt áll. Ez per­sze a pusz­tán em­be­ri meg­kö­ze­lí­tés, ám so­sem sza­bad el­fe­led­kez­ni a Gond­vi­se­lés va­ló­sá­gos, ter­mé­sze­tes je­len­lé­té­ről. En­nek „ér­zé­ke­lé­sé­re” hi­va­tott az imád­ság, amely a szer­ze­te­sek éle­té­ben – mint Dékány Ár­pád Sixtus fő­apát fo­gal­maz­za – nem te­vé­keny­ség, ha­nem misz­ti­kus egye­sü­lés, együtt­lét Is­ten­nel. A kö­zel­múlt­ban be­fe­je­ző­dött a monostoregyüttes föl­újí­tá­sa, s en­nek kap­csán ke­res­tük föl a zir­ci kö­zös­sé­get, azt a kér­dést is föl­té­ve: a kül­ső meg­úju­lás mel­lett ho­gyan ha­lad a bel­ső, lel­ki épít­ke­zés?

Tornyokból építkezhetünk

Szerző:

Országjáró

Még tart az afrikai eredetű hőség. Azt mondják, két napot kell kibírni, s megérkezik az enyhet adó lehűlés. A zalabéri plébánia szépen kövezett udvarát locsolják; lassan csordogál a víz, a közeli domb mögé bukik a remegő-sárgán izzó nap, s nemsokára elviselhető a világ. Székek kerülnek elő, hangszerek, s máris megszólalnak a zalai népzene legszebb dallamai hegedűn és emberi hangon.

Ifjabb Horváth Károly népzenekutató csöndes, ám rendkívül gazdag tudásról számot adó előadásában mintegy mellékesen megjegyzi: a Fölszállott a páva című országos népzenei versenyen a zalaiaknak bizony rosszulesett, hogy Diószegi László zsűritag törmeléknek nevezte az ő kultúrájukat. Ennek cáfolatául példákat hoz az ősi regös dallamokból, a lakodalmas énekekből. Úgynevezett „karikázó dallamkincsében Zala hihetetlenül gazdag anyagot őrzött meg. Legalább tíz-tizenkét, ehhez kapcsolódó tánclépésváltozatot gyűjtöttek össze. Muraszemenyén tizennégyféle táncot különböztettek meg az idős asszonyok, és a lépéseket le is táncolták. A fiatal lányok legtöbbször a templomkertben karikáztak a mise megkezdése előtt. Sokat dolgoztak, máskor nemigen nyílt alkalmuk az ilyesmire.”

Hiába szobor, akkor sem halt meg

Szerző:

Találkozás M. Nagy József szobrászművésszel

Minden valódi művészet szakrális – jut eszembe, amikor végignézem M. Nagy József alkotásait a veszprémi érseki palota termeiben. A közelmúltban hetvenéves szobrászművész gyűjteményes kiállítása szeptember végéig látható. S már érkezik M. Nagy József; világos, széles karimájú kalapját meglengeti a forróságban, alóla a közvetlen, művészérzékenységű, megnyerő ember tekint rám. S már indul is a palota lépcsőházába, szobrai közé. Az emeletre tartva az első fordulóban – mintegy köszöntésként – ott áll Sarold alakja, gyökeres cédrusba álmodva. Vagy éppen a fából kel életre. Eszembe jut Michelangelo megfogalmazása: megláttam az angyalt a márványtömbben, s addig faragtam, amíg ki nem szabadítottam.

Bittsánszky Géza halálára

Szerző:

Az elegáns ember hazaköltözött Teremtőjéhez

A valóban elegáns ember szellemi, lelki és erkölcsi létében hordozza eleganciáját. Nagyvonalúság sugárzik belőle, közvetlenség, magával ragadó könnyedség, amit szigorú, következetes szakmai és emberi magatartása alapoz meg. Nem kell semmit bizonyítania, hivatásában betöltött szerepe és mindennapi élete elégséges bizonyítéka nagyságának. Ilyen ember volt Bittsánszky Géza.