Hiába szobor, akkor sem halt meg

M. Nagy József lelkesen magyaráz: „Sarold fejedelemasszony, a »fehér menyét« bizánci keresztény volt, Géza fejedelem felesége. Ő szüli meg István királyt, s veszi rá Géza fejedelmet, hogy kereszténnyé legyen. Amikor Géza fejedelem meghal, Koppány fölajánlja az özvegynek, hogy közösen uralkodjanak. Sarold azonban elzárkózik ettől, mert ő már tudja, hogy István keresztény király lesz.”

Sarold kezébe István király kardjára hasonlító eszközt helyezett a művész; a törékeny, mégis határozott asszony olyan mozdulattal tartja, mintha csak azt mondaná a fiának: te leszel a király. M. Nagy József – azonnal kiderül – mélyreható tanulmányokat folytatott Szent István édesanyjának életével, jellemével kapcsolatban. A művésznek az embert kell megértenie, s lelkét megmintáznia testi valóságában.

„Csodálatos, több nyelven beszélő, magas kultúrával rendelkező asszony volt. Fájlalom, hogy az egyház kissé mellőzi a személyét, miközben neki köszönhető István neveltetése, kiházasítása és trónra emelése.”

Ez a mű, akár a többi, figurális. Ugyanakkor a mintázás átsimul az anyag – a fa – természetes, eredeti vonalába. A figurális ábrázolást manapság kevésbé értékeli a művészeti kritika, bár egyre több jel mutat arra, hogy a semmitmondó, a mű majd önmagát magyarázza, és önmaga teremti meg értelmét követő felfogás egyre inkább üresen kong. Persze nem arról van szó, hogy mereven elutasítsunk minden szimbolikus megfogalmazást, hanem az eszméről. Az eszme önmagához igazítja az ábrázolást. Amióta művészeti emlékezet létezik, mindig tudta ezt az ember, iskolás módon így fogalmazva meg: tartalom és forma egysége.

„Aprólékosan megtervezem a szobrot, részletes rajzokat k é s z í t e k , majd megkeresem hozzá az alkalmas fát” – mondja M. Nagy József. Az aprólékos rajzok. Kölyökkorában találkozott Újhelyi Gábor festőművész-tanárral. Számos művésznek adott lendületet, „engem is nagyon megtanított rajzolni”. Picasso mondja: „Már gyerekkoromban úgy rajzoltam, mint egy zseni, de csak öregségemre rajzoltam úgy, mint egy gyerek.” Mi lenne ez a gyermekség?


A szobrászatban nem lehet tévedni – mondja a művész –, az elrontott anyag már nem állítható helyre. Sarold szobrával kapcsolatban még megjegyzi: „Azért hagytam meg a gazdag gyökérzetet, mert jelzi, milyen mélyre, keletre mutatnak szellemi-lelki gyökereink.”

Szereti úgy megfaragni a műveket, hogy részben meghagyja „a fa vonulatát”. A cédrus nagyon alkalmas – mint mondja: kellemes – anyag, mert nem reped. Ezért készítették ebből a fából a hajók árbocait is. A gyanta még most, a régóta kész szoborból is izzad, ezért nem igényel különösebb kezelést.

A templomi műveket angol rendszerrel készíti. A fát lapokra fűrészelik, majd a lapokat összeragasztják. Így ellenáll a repedésnek. „Régebben kiüregelték őket, de mivel én körplasztikákat készítek, ez a módszer nem követhető.” Daphne gyönyörű szobra áll az újabb lépcsőfordulóban. Mintha éppen ebben a pillanatban emelkedne ki a semmiből.

Daphne a legenda szerint nimfa, s ha elveszíti szüzességét, földi asszonnyá válik, és ezzel együtt megszűnik számára az öröklét lehetősége. Adonisz beleszeret, Daphne ingadozik: földi asszony legyen-e, s gyermekein keresztül kapja meg az öröklétet, vagy maradjon Zeusz társaságában? Végül Zeusz fává változtatja. „Azt a pillanatot ragadtam meg, amikor Daphne nem tudja, mitévő legyen. A döntés előtti pillanatot.” Ez az alkotás is cédrusból készült.

Az anyag természetes formája és vonalai itt is szinte észrevétlenül mennek át a kiformáltságba. „Szeretem úgy felhasználni a fát, hogy vele közösen beszéljem el a történetet. A fa élő anyag. Hiába szobor, akkor sem halt meg. Miközben dolgozom vele, előkerül az illatanyaga, ha nem száradt ki eléggé; mozog, repedezik… A fával közösen élő történet az enyém.”

Már fiatalkorában rátalált igazi anyagára. „Néha kitekintek egy kis kőre, műkőre, egy kis bronzra, de a fa a szerelmem.”

Nagy Józsefről tudom: az M később került a neve elé. Mi ennek a magyarázata? „Jó néhány éve történt. Schall Tamás atya felkért egy oltárszobor elkészítésére a Magyarok Nagyasszonya plébánia Mindszenty-emléktemplomába.”

A több mint három méter magas alkotás jól érvényesül a templom hatalmas belső terében. Hátulról érkezik a fény, „s ebbe a fénybe, ebbe a nyitott könyvbe került bele a Magyarok Nagyasszonya a Kisjézussal”. Akkora rönköt sikerült beszereznie Szlovéniából, hogy egyben kiadta a szobrot.

Nyolc h ó n a p i g kalapálta, mire elkészült. Utána ugyanebbe a templomba fölkérték a feltámadt Krisztus megmintázására. Amikor elérkezett a templom szentelése, Szendi József akkori érsek a nyilvánosság előtt kijelentette: „Aki megfaragta Máriát és a Mestert, neveztessék a mai naptól mesternek.”

Megállunk, Nagy József eltűnődik: „Ez az M története. S majd a későbbi korok eldöntik, méltó voltam-e erre az Mre.” Egy felvidéki patikárius, bizonyos Csontváry Kosztka Tivadar – a cédrusfák (magányos) természetéről sokat tudunk tőle – azt mondta: „Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra.” Csontváry persze nem a mulandó – nagyon is mulandó, akár politikai kurzusokkal elsöpörhető – halhatatlanságra gondolt, hanem valami másra, valami többre.

Megállunk a feltámadt Krisztust ábrázoló szobor előtt. „Ezt a legnehezebb megragadni, éppen a misztérium miatt.” A szobor a feltámadás pillanatát örökíti meg, amikor Krisztus testéről lehull a lepel, lehull a pusztán emberi.

A Gyöngykereskedő Máté evangéliumára utal. Krisztust megkérdezik, milyen lesz a mennyország? Több példabeszédet mond, többek között ezt: egy gazdag gyöngykereskedőnek egyszer fülébe jut a világ legszebb kincséről szóló hír. Mindenét eladja, hogy megszerezze. „Ilyen a mennyország.”

Juhargyökérből készült, az alak mintha éppen kilépne az anyagból. A tér körülötte akár az elképzelt mennyországra utalhat. A szakrális szobrok mennyiben határozzák meg a művészetét?

„Római katolikus, bibliaszerető ember vagyok. De ez nem mindig volt így. Lázadó időszakomban, tizennyolc éves korom után minden más foglalkoztatott: ejtőernyőztem, pipáztam, motoroztam, meg akartam váltani a világot… Materialista gondolkodó s z e r e t t e m volna lenni. Majd találkoztam egy idős hölggyel, aki azt mondta nekem: Öcsi, te istenhívő ember vagy! Lehet, válaszoltam, de a magam erejéből akarok eljutni a dolgok legmélyére.”

Aztán huszonöt-huszonhat éves korában visszatért a hitéhez. Azóta is folyamatosan foglalkoztatja a Biblia. Művészete kétágú: egyrészt az európai legendák világa vonzza, ebből születnek az úgynevezett profán munkák – emellett a szakralitás egyre nagyobb helyet foglal el az életében.

Philemon és Baucis, az örök szerelem legendáját megörökítő idős házaspár szobrával találkozunk. Mellette a bibliai indíttatású Ezékiel próféta. A házaspár fekete diógyökérből készült. Azt a pillanatot ábrázolja, amikor Philemon és Baucis az emberek közé álruhában leereszkedett Zeuszt és Hermészt, miután mindenki más elzavarta őket, befogadja a maguk szerény étkére. – Mi a ti boldogságotok? – kérdi tőlük az isten. „Hogy szeretjük egymást.” Erre örök életet kapnak, majd jóval – évszázadokkal – később Zeusz fölszólítja őket: kérjenek tőle valamit. „Hadd haljunk meg együtt.” S Zeusz összefonódó fákká változtatja őket. A két kis öreg összebújva, mintha éppen most változnának fává. „Kissé a szüleimre emlékeztetnek…” – s csöndesen lépünk tovább.

Megállunk az Angyali látomás előtt. „Vékony gyökérmetszetből készült. Mindig érdekelt a jelenet, amikor Mária megkapja az angyali üzenetet, s közli ezt Józseffel. Nekünk ma könnyű elhinnünk a csodát, de képzeljük el abban az időben… A Biblia gyönyörűen írja le József ingadozását. A zsidó törvények szerint ugyanis meg kellett volna kövezni Máriát. Ám akkor Józsefnek is megjelenik az angyal – teszem hozzá én. Évekkel ezelőtt kivágtam egy cseresznyefát, amelynek gyökere most találta meg a művé válást.” A gyökér részben kettéhasadt, ott látjuk József kissé kételkedő arcát és Mária egészen tiszta tekintetét. Az angyal pedig fölfelé mutat.

A mű lelkét erősíti az anyag szerkezete, a hullámzó lebegés, a magasba törekvés. Mintha kis lángnyelvek lennének… Gyönyörűen sikerült megalkotni. „Ilyenkor jelentkezik a Jóisten segítsége. Mert máskülönben ez nem sikerülne.” Picasso gondolata: „A művészet hazugság, melynek segítségével felismerjük az igazságot.” Gyermeki módon rajzolni, s fölismerni az igazságot. Hová vezet ez az út?

S mi indítja el az ötleteket? „Hajnalban kelő ember vagyok. Olyankor meghallgatom a napi evangéliumot, majd a nap szentjéről szóló ismertetést a katolikus rádióban. S elmorzsolom az én arra a napra vonatkozó fohászomat. Reggel nyolcig tart az elmélkedés ideje, ilyenkor mindig csodálatos gondolatok bújnak elő. Készítek néhány rajzot… Amíg belül van a gondolat, gyönyörű, de amikor lerajzolom: nem jó… Hogyan lehetne még jobban megfogalmazni? Nem megy, sehogyan sem megy. Egyszer csak a Jóisten lenéz, s látja, hogy ez az ember ott szenved. S azon kapom magam, hogy megtaláltam. Kész a terv.”

Mostanában Keresztelő Szent János alakján dolgozik. Éppen erről beszélgetünk, amikor váratlanul belép Márfi Gyula érsek. Máris tudja: a véleményére lennék kíváncsi. „Különösen tetszik az alkotásokban az anyag szeretete és tisztelete. Nem zavarnak a szakrális tárgyú szobrok mellett a világi művek, nem húzok éles határvonalat a kettő között, hiszen az anyag önmagában se nem szakrális, se nem profán, hanem Isten teremtménye. S a teremtő és a megszentelő, megváltó Isten nem két különböző Isten, hanem egy és ugyanaz.”

A művek gazdagságát leírni nem lehet, ezt a kiállítást látni kell. Az egyik teremben ott áll fekete dióból és juharból Szent Ferenc szobra. „Beleszerettem az assisibe, az emberbe, a szent emberbe és tanításába.” A juhar rákos, korhadt fa, rajta a betegség csomói. „Ilyen a világunk, beteg. Akkor is beteg volt, Szent Ferenc idejében. S Ferenc ezt a koszos, rákos világot jóságával, szerénységével, alázatával, tudásával és hitével szétfeszíti.” A szent alakját fekete dióból faragta bele a juharba, mintha ebből a korhadt világból nőne ki. Majd hozzáteszi: „Ma is sok Szent Ferenc kéne.”

Fényképezte: Cser István