Tornyokból építkezhetünk

 

Horváth Károly – édesapja és vele együtt Vajda József, a Zalában jól ismert népzenekutatók nyomán – az ottani dallam-, lépés- és viseletkincs örökösének tekinti magát. Zalaegerszegi otthonában, „a Szent Erzsébet-hegy alatt” egyedülálló gyűjteményt alakított ki. „Aki Zala megye népzenéjét akarja kutatni, el kell jönnie oda, ahol a régi hangszerek mellett gyönyörű hangfelvételek őrzik elődeink kultúráját.” Megemlíti még, hogy Gyenesdiáson 1963-ban az evangélikus lelkész összegyűjtötte a település és környéke népi dallamait, és a felvételek most kerültek elő, tovább gazdagítva múltról való tudásunkat. Mert ha elfeledkezünk az elmúlt korokról – ezt már én teszem hozzá –, akkor magunkról feledkezünk el, s bocsánat a talán durvának tűnő kifejezésért, de Szent István-napi ünnepünk sem lenne több, mint hogy érdektelen tekintetünket odahajtjuk az emlékezés vályújához.

Horváth Károly felcsillanó szemmel így folytatja gondolatait: „Azt szeretném, hogy a zalaiak kizárólag zalai népdalokkal jelenjenek meg az országos versenyeken, mert senki más nem tudja úgy énekelni azokat, mint ők – ahogyan a palóc, a felvidéki, délvidéki és más tájak kincseit is az ott élők képesek leghitelesebben tolmácsolni. Ma több mint nyolcszáz gyerek énekel versenyszerűen népdalokat Zala megyében.”

Zeneértő közönség ül a nézőtéren, a zalaszentgyörgyi plébánián 1997-ben alakult Gyertyafény kórus tagjai. Császár Zoltán végzett jogász; Budapesten dolgozik, de visszajár a kórusba, amely nyári zenei táborát idén Zalabérben tartja. Elmondja: a jelen lévő kórustagok többsége az alapítás óta énekel. „Hencz Ernő atya, akkori plébános – az egyházzene és a fiatalság nagy kedvelője – azért hívta életre az együttest, hogy a helyi templomban rendszeresen felhangozzék az egyházi zene.”

Később más zenei stílusok is megjelentek a repertoárjukban, s részt vesznek a népzenei hagyományok ápolásában. „De amit legjobban szeretünk, leginkább értünk, s karvezetőnknek, Verő Andrásné Németh Melindának is szíve csücske, az az egyházi többszólamúság.”


 

Szól a hegedű, és Laposa Julianna gyönyörű hangja száll vele. A tekenyei lány a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen francia bölcsészként végzett az idén, s bárhogyan alakul is a sorsa – kisebbségkutatási program keretében Brüsszelbe is eljutott –, hivatásának érzi, hogy falujában összegyűjtsön mindent, ami zenében, tánclépésben és emlékszóban ma még föllelhető. „Mostanában egy nyolcvanhét éves bácsival beszélgetek, aki megjárta a második világháborút.”

Kiss János plébánossal a hozzá tartozó batkyi templom előtt állunk. A megnyomorodott istenháza az esti súrlófényekben talán még szépnek is mondható. Ami a lány szájából régmúlt, az itt jelen idő. A háború végén, 1945 tavaszán a német csapatok – idézi János atya – két géppuskást helyeztek el a toronyban a visszavonulás fedezésére. „Az oroszok a berekből észrevették a mozgolódást, erre tüzérségi gránáttal odalőttek.” A torony teteje leszakadt ezen az április 28-ai napon, a robbanástól pedig a templomhajó és a torony között repedés keletkezett, amely az idők folyamán egyre csak növekedett. A romos tornyot a háború után ideiglenesen lefedték bádoggal, azóta is így áll. A keresztet később sértetlenül megtalálták, és visszahelyezték a „nyomorult” toronyra.

A drezdai Frauenkirchéről beszélgetünk, amelyet mementóként „örök időkre” romjaiban akartak meghagyni, aztán mégis úgy döntöttek: újjáépítik. S ma az újak közé helyezett sötét, kormos, háborús kövek jelzik a szomorú múltat, de a Frauenkirche csillog. Ugyanígy ez a szerény kis falusi templomocska is föl akar támadni. Ember, emlékezet, épített és minden természeti valóság erre az ősi, alapvető létcsúcsra, a Krisztus „elénk reményelte” föltámadásra vágyakozik.

Adorján Péter polgármester így nyilatkozott: „Tudtuk már korábban is, hogy templomunk felújításra szorul, ám nem volt forrásunk a rekonstrukcióra. Három éve aztán a vasútépítés kapcsán (itt fut a Szlovéniába tartó nemzetközi fővonal) mintegy hétszázezer forint kárpótlást kapott az önkormányzat. Akkor azt mondtam a képviselőknek: ezt az összeget Istentől kaptuk, adjuk is vissza neki!”

A pénzből az épület vizsgálatára és a felújítási tervek elkészítésére futotta. Majd az egyik pályázaton kilencmillió forintot nyertek. „Mindenre nem lesz elegendő ez a pénz, de a legfontosabb felújításokat, a torony és a tető rekonstrukcióját talán el tudjuk végezni – mondja János atya. – De számos guruló forint kellene még az 1771-ben épült falak szigetelésére, a villámhárítást és az érintésvédelmet is meg kell oldani. Az alapok körül a felgyülemlett víz elvezetésére és a terep rendezésére is szükség van, hogy lefolyjon a csapadék. A közel hetven évvel ezelőtt, a háborúban megsérült templomok közül talán az egyik legutolsó a miénk; nem szeretnénk így hagyni.”

A plébános atya törekvése nemcsak érthető, hanem szinte ünnepi szándék: őrizzük Szent István és Szent Imre, Szent László és Boldog Batthyány-Strattmann László emlékét, mert ha pusztán – Pilinszky János költői szavaival – a „jelenidő vitrinében” égnénk, akkor bizonyára elégnénk. Őrizzük meg ezt a kicsiny, ám egyszerűségében megható, krisztusi ágrólszakadtságú templomocskát, ahol az ima, a fohász, a vasárnaponként bemutatott liturgia mégis a teljességet hordozza.

A környék legszebb hangú, nyolcmázsás harangját alig merik már megszólaltatni a falak állapota miatt. Felfüggesztése sajátos: a lovas kocsik tengelyéhez hasonlóan zsírágyban mozog. Télen megdermed a zsír, olyankor a fagy némaságra ítéli. „Szeretném átalakíttatni csapágyas megoldásúvá” – magyarázza János atya.

Batyknak mindössze négyszáz lakosa van, jórészt idősebb katolikusok lakják. „A régi istállók és pajták beszélnek arról, milyen módos gazdák éltek itt hajdanán. Növénytermesztéssel és állattartással foglalkoztak, gabonát érleltek és szőlőt műveltek.” Ez utóbbi emlékeként fölpillantunk a közeli dombra, ahol a környék „öt falujának van szőleje”, s Páduai Szent Antal napján, június 13-án vagy a következő vasárnap az ottani kápolnában tartják a búcsút.

A batyki templomban minden vasárnap felhangzanak a szentmise szavai. „Hétköznap már elfogytak azok az idős nénik, akik még el tudtak jönni ide. Télen meg sokszor azért nem indulnak neki, mert ahol a lakók kihaltak, nem lapátolják el a havat, és képtelenek öreg tagjaikkal átjutni a buckákon.

És mégis: a templom kell! Legyen a batyki istenháza a megmentésnek, a továbbélésnek nemcsak szimbóluma, hanem kézzel megragadható valósága. Tudom, sok helyre kell a pénz, de ha egyet megsegítünk, azzal a többit is fölemeljük. Szent István napján váljon ünnepi gondolatunkká, aztán tettünkké: alakítsuk „magyar Frauenkirchévé” a batyki templomocskát. Építsük fel együtt, hogy végre befejeződjék a háború!

Csiszár Péterék háza elől a most még megnyomorodott toronyra látni. Péter tiszta arcú, értelmes tekintetű fiú. Szeret kerékpározni, éppen most érkezett meg a „bringázásból”. Kihúzott derékkal, egyenesen ül, minden sallangtól mentesen, pontosan, okosan fogalmaz. Batykon alsó tagozat működik, így a zalabéri iskolába jár, ahol művészeti képzés is folyik. A lelkes Cseh Németh László tanár úr elküldte növendékei képeit egy hongkongi alapítvány pályázatára. Ötvennégy ország diákjainak 11 543 képe közül a zalabéri iskolásokét is kiválasztották. Péter egy öregember portréját festette meg. Amikor kérdem, ki volt a modellje, azt mondja, „csak úgy fejből” dolgozott. Én úgy gondolom, a közös emlékezet mégis ott munkált benne. Talán egy általa személyesen nem ismert falubeli öreg vonásait festette oda, aki netán látta, amikor a tornyot lerombolták. Vagy a falu valamennyi örege belesűrűsödött a képbe.

A tanár úr vezetésével augusztus 25-én Csiszár Péter, Cseh Németh Ádám és Rába László Dominik Helsinkin át útra kel Hongkongba, ahol folytatódik a festészeti verseny. Másik húsz ország diákjaival együtt megmutatják nekik a legszebb látványosságokat, és azokat kell megörökíteniük. Az interneten megismerkedett már Hongkonggal, „nem lesz ismeretlen számomra a látvány”. Már azon gondolkodik, hogyan fesse meg az egyes helyszíneket.

Péter két társához hasonlóan most fejezte be a nyolcadik osztályt. Már eddig is többféle területen kipróbálta magát. Az iskolában részt vett a Kutató Gyermekek Tudományos Konferenciáján. Ebben az évben a cigány és nem cigány, ugyanabba az osztályba járó tanulók festményeit hasonlította össze az ötödik és a nyolcadik osztályban, Cseh Németh László tanár úr támogatásával. Országosan második helyezést ért el.

– Hogyan fogadták a témádat cigány osztálytársaid? – kérdem tőle.

„Az iskolánkban egyáltalán nem jellemző, hogy bárkinek konfliktusa lenne a származása miatt. Cigány társaim hozták a rajzaikat, hogy tegyem be azokat is a dolgozatba.” Majd a kis tudós összefoglalja tanulmánya témáját és következtetését: „A cigány tanulóknál megjelenik egy olyanfajta ábrázolás, amelyben az érzelmi és indulati elemek hangsúlyozottan mutatkoznak meg. Színdominancia és mozgáshangsúly. Nincsenek erős formahatárok, markáns színellentétek jellemzik a cigány diákok festményeit.” A munkában Cseh Németh László tanár úr mellett Bogdán Iván roma mentor segítette Pétert.

Ezek után – bevallom – kissé csodálkozom, amikor Pétert további terveiről kérdezem: Zalaegerszegen, a Széchenyi István Szakközépiskolában erősáramú elektrotechnikusnak készül. A későbbiekben a megújuló energiaforrásokkal szeretne foglalkozni: napelemekkel, szélerőművekkel, valamint házak, háztartások digitalizálásával.

Amikor elbúcsúzunk a ház előtt, jobbról Péter áll – akiből még bárki lehet!, gondolom –, balra távolabb a megnyomorodott templomtorony tűnik fel. Péter – természetesen – ministráns is. Íme, itt vannak körülöttünk a Péterek, vagy mint Ady mondta az ifjúságra: „s jönnek új hadak, ha kell, a semmiből…”. Tornyokból építkezhetünk, mint ennek a fiúnak a nyíló értelme és lelke, s amannak a másik, feltámadó toronynak a harangozó szava. Mert szólni kell, mert tenni kell, mert harangozni kell – a lélek és az értelem tiszta csengésével. Ez az ünnep!

Fotó: Elmer István