Elmer István

Bemutatkozásra kértek fel az Új Ember honlap szerkesztői. Először meglepett a kérés, hiszen közel harminc esztendeje dolgozom az Új Ember szerkesztőségében. Ennyi idő talán elegendő arra, hogy hétről hétre megjelenő írásaimat – s ezeken keresztül az újságírót – megismerhessék. Aztán eszembe jutott: nagyon is helyénvaló a bemutatkozás. Hiszen újságunk elektronikus változatát olyan nemzedékhez tartozók olvassák, akikhez a nyomtatott változat nem jutott el, a technikai szempontból másféle médiumokat ellenben előszeretettel „simogatják ki” telefonjukon. Ha ennyi szükséges, hogy hitem és értelmi meggyőződésem szerint az Igazságot közvetíteni lehessen, örömmel teszem. S kívánom, honlapunkat legalább annyian olvassák, amennyi fiatalt – és kevésbé fiatalt – látok mindig ügyködni elektronikus „oldalfegyverével”.

Két gyertya lángján

Szerző:

Már második napja járjuk a falvakat. A hatalmas szikladarabokból vagy betonnal, kőből rakott emlékhelyeket keressük. Nehéz elmozdítani, összetörni őket – nehéz meggyalázni. Itt nem nyugszanak halottak, a sírok valamerre másutt… ahogyan a régiek még számon tartják, s megindul az emlékezet. Fölbugyog a múlt, a maga vad, durva, véres egyszerűségében, még mindig a maiak félelmének árnyékában. Forró Lajos történész 1992-ben látott neki a kutatásnak, kötelességeként, unokai kötelességként, nagyapjának és a többi sok ezernek így szolgáltatva – ha igazságot nem is, hiszen ember az embert nem támaszthatja föl, erre Isten hivatott, de legalább – méltó megemlékezést.

Vác–Piár–300

Szerző:

Az iskola maga a jövő. Mennyi remény, akarás fogalmazódik meg a diákokban, ha a mindennapok olykor nehéznek, terhesnek tűnnek is. Az iskola olyan „akadály”, amely hozzásegít az újabb és újabb nemzedékek életének kibontakozásához. Igen, ez az iskola feladata, s nem tévesztendő össze egy szolgáltató intézménnyel – mint sajnos manapság ilyen szemlélettel is találkozunk. Az iskola a mindenkori jelen jövőbeli képe. Ne higgyünk az iskolát olykor leértékelni kívánó nézeteknek. Négy fiatallal beszélgetek: közülük ketten idén érettségiznek, társaik jövőre. Mennyi szép elképzelés… s egészséges törekvés. Hallgatni is jó. A váci piarista gimnáziumban járunk. Az intézmény idén ünnepli fennállása háromszázadik évfordulóját.

Hazaárulók vagy reálpolitikusok?

Szerző:

A katolikus egyház 1848–49-ben

 

Hogyan érintették az egyházat az 1848–49-es politikai-társadalmi változások, s miként ítéljük meg a klérus szerepét – erről beszélgettünk Sarnyai Csaba Máté történésszel, a Károli Gáspár Református Egyetem docensével. Bevezetésként arról is szó esett, hogy március 15-ét az utókor tette szimbolikus nappá. Kossuth 1849-ben feleségének azt írta: március elején azzal fordultak hozzá, hogy március 15-ét meg kellene ünnepelni. S ő nem igazán érti, mit akarnak ezen a napon ünnepelni. Ha március 15-én fontos dolog történt, az a következő: Kossuthék hajóval elutaztak Pozsonyba, az uralkodó elé terjesztették az országgyűlésen meghozott törvényeket, s elfogadtatták a Batthyány-kormányt.

Ember és történelem

Szerző:

Kiállítás Veszprémben a piaristákról és Sík Sándorról

Sík Sándor miséző kelyhe Kalazanci Szent József csontereklyéje „Utolsó napját ünnepeljük annak az évnek, amelyet Kalazanci-szentévnek neveztünk: négyszázadik évfordulóját rendalapítónk, szentatyánk születésének. Az emlékezés ünnepe volt az egész év. Az emberek szeretnek emlékezni. Jólesik főleg akkor, ha a jelenben nem jól érzik magukat, visszagondolni a régi nagy időkre, a régi nagy emberekre, és erőt szívni az ő emlékükből. A múlt század költője, Garay, az ő Hárfaharangjában így fejezi ki ezt az általános emberi igényt: »Csak törpe nép felejthet ős nagyságot…«” Sík Sándor piarista szerzetes, tartományfőnök ezzel kezdte beszédét 1957. augusztus 27-én a piarista kápolnában.

Felejteni, de nem elfelejteni

Szerző:

Három szerzetes tanár vallomása a kommunista idők egyházi iskoláiról

 

Filmvetítéssel kezdődött. A nézőtéren több mint háromszázan. Ami feltűnt: az ifjúság alig képviseltette magát, aki mégis eljött, a film után, a kerekasztal-beszélgetést megelőzően távozott. Kár. Nem a veszprémi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége februári összejövetelét kívánom ezzel megítélni – Udvarhelyi Olivér elnök és munkatársai kiváló programokkal fogják össze Veszprém érdeklődő értelmiségét –, általánosabb jelenségre szeretnék utalni. Az ifjabb nemzedékek múlt iránti érzéketlenségére. S hiába mondjuk: majd ha eljutnak abba az életkorba, rádöbbennek… Most kellene fogékonyságot tanúsítaniuk, most kellene felismerniük: a múltat ugyan feledni kell, de nem szabad elfelejteni. S már pörög a film. A tartótiszt című alkotásban (rendezője Varga Ágota) a hatvanas évektől titkos belügyminisztériumi munkakörben dolgozó rendőrtiszt (ha annak nevezhető, ugyanis nem derül ki, valójában ki volt ő) vall arról, hogyan figyelte meg ő és apparátusa az egyház életét, és épített be embereket besúgónak. A középpontban az esztergomi ferences gimnázium állt. Ez adta az ötletet, hogy Udvarhelyi Olivér, maga is egykori ferences diák meghívjon három katolikus gimnáziumi igazgatót, akik a filmben tárgyalt korban álltak az iskolák élén. Egyikük, Reisz Pál ferences atya a filmben is megszólal. A másik két résztvevő Korzenszky Richárd bencés, a pannonhalmi igazgató és Borián Tibor piarista atya, hosszú időn át ugyancsak a rend gimnáziumának igazgatója volt.

Megértem és megérte

Szerző:

Czike Imre János ciszterci szerzetes a Parma fidei – Hit Pajzsa-díj idei kitüntetettje

 

Nézem a nyolcvanon túli tiszta, derűs tekintetet. Szeretem azokat a találkozásokat, amelyek az első percben megsűrűsödnek az emberség levegőjével. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy valaki egyetlen törvénynek, a Törvénynek engedelmeskedik. Ettől olyan áthatóan tiszta, természetes a lénye. Ezt a Törvény-tiszta természetességet gondolom és látom az 1949. június 29-én a zirci monostorban a ciszterci szerzetbe lépett fiatalemberen, majd az 1956-os forradalom utáni megtorlások idején a frissen doktori címet szerzett bírósági fogalmazón, s most, 2014. február 14-én, hatvanöt évvel később ismét a zirci monostorban az örökfogadalmas szerzetes pap, Czike Imre János atya minden szavában és gesztusában. Már-már irigylem, amin keresztülment – pedig sorsában semmi rendkívüli a cibáló XX. században, hacsak ez nem… igen, ez a rendkívüli, valójában rendes katolikus keresztény program: következetesen kitartani a krisztusi úton. Ezt az „egyszerűséget” ismerték el az idei Parma fidei – A Hit Pajzsa kitüntetéssel. De hogyan is volt? – s a kellemes februári tavaszban elindulunk János atyával múltnézőbe, életnézőbe a szerzetesi szobában. Nyolcvanon túl harmadik éve, hogy valóban szerzetesi életet élhet. Kitartani az időben és hűségben – mekkora érték.

 

„Szegeden élt a család. Sík Sándor piarista szerzetes, egyetemi tanár, apám legjobb barátja – vagy ahogyan később mi emlegettük: Sándor bácsi – keresztelt az alsóvárosi templomban, 1933-ban. Apám a faipari szakiskola igazgatója volt, majd 1939-ben Székesfehérvárra kerültünk, ahol ő alapította meg a Széchenyi István ipari középiskolát.”

Felmutatva

Szerző:

A kisgyermek néz, tekintetünk találkozik a fényképen, már megkülönbözteti egymástól a valóság részleteit, gügyög, emeli a fejét, keze-lába megindul a mozgás, az élet után – élni, élni, a mindenség reményét remélni, olvastam valahol. Ebben a féléves csecsemőben is ezt a végtelen reményt látom, s szépnek és jónak látom. Hogyan is hangzik az anyai dajka-szó? „Nekem nőj nagyra, szentem” – de a hang, amelynek ezt mondania kellene, nincs. Az édesanya nincs. Ám még halálában is óvta, védte, nevelte magzatát, hogy az a világra emelkedhessen. Közben kattog, vadul csattog, kiált, sikolt bennem egy szám: harminchatezer – igen, ennyi! Harminchatezer abortusz a legutóbbi évben. Ennyi halál. „Hétköznapi rutin”, a szerelem „mellékterméke”. Nem bírom! Gondolattal, érzelemmel belekapaszkodom a féléves csecsemőbe. Ebbe a kálváriát jártan született életbe. S az jut eszembe: ez a kicsiny és édesanyja talán a harminchatezerért hozta meg áldozatát: hogy igenis, az élet szép, az élet jó, az élet szent! Olyannyira, hogy az anya halálában is fölemelte az életet.

Fehérben a fehér barátok

Szerző:

Kétszáznegyvennyolc év. Elgondolhatatlanul hosszú idő, ilyen távlatból minden történelmi ködbe vész – ahogyan mondják: olyan régen történt, talán nem is igaz. Ropog a hó a lábam alatt, vasárnap este van, a félméteres fehér lepel porzik a tízfokos fagyban, körben a Hargita hegyei, sűrű fenyvesek, hóöltözötten. Az 1786-os esztendő egyszerre mégis oly közel. II. József császár és király a számára haszontalan szerzetesrendeket – elsősorban a kontemplatív közösségeket – feloszlatta. Nemrégiben Virág Benedek pálos költő életéről írtam, megelevenítve a percet, amikor kényszerűségből levetette fehér habitusát. S most, 2014. január 26-án mintha a természet is köszöntené az Erdélybe visszatért pálos szerzeteseket. Az előző héten még föld-zöld színű Hargita átöltözött: fehérben a fehér barátok.