Fehérben a fehér barátok

Előző nap reggel indultunk, a pécsi és budapesti pálos baráti kör tagjai, hogy részesei lehessünk a többek által méltán történelminek nevezett eseménynek. A pálosok visszatérésével ők az első monasztikus rend Erdélyben az 1990-ben kezdődött újjáéledés óta. Hosszabb ideig keresték a helyet, mire rátaláltak Hargitafürdőre. A kétszáz lelket számláló település télen-nyáron kedvelt nyaralóhely: a mofettának nevezett egészséges légfürdőért, télen a nagyszerű sípályákért sokan vándorolnak ide, a Hargita felfutó gerincére, ahonnan az egyik oldalon Csíkszereda, a másikon Székelyudvarhely városába ereszkedhetünk le.
De mi most itt maradunk, örülünk, hogy megérkeztünk. Reggel nyolc órakor indultunk Budapestről, ha egy nappal korábban utazunk, még száraz út várt volna minket, s talán műszaki hiba sem hosszabbítja az utat. Ám senki nem türelmetlenkedik, már jóval elmúlt éjfél, s még egyre csak vágjuk az utat a sötétben. Amikor elérjük a Hargitát átszelő főútvonalon a Hargitafürdőre vezető hét kilométeres bekötőutat, két személyautó áll előttünk. Elakadtak? Innen már legföljebb gyalog mehetünk tovább? Aztán kiderül, Bátor Botond testvér, pálos tartományfőnök jött elénk, hogy lelket öntsön a hajnalra elcsigázott társaságba. Erre nincs szükség, már korábban megfogalmazódott a busz fedélzetén: a test megpróbáltatása csiszolja a lelket. S valóban zarándokoknak érezzük magunkat.
Hajnali fél öt, mire ágyba kerülünk. S alig két-három óra múlva ébresztő. Mindenki kialvatlan, mégsem fáradt. Nemsokára kezdődik az első erdélyi pálos monostor megalapítása a megszenteléssel. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, Tamás József segédpüspök és más egyházi személyek vesznek részt a liturgián. Az 1400-as években Magyarországon százhetven rendházban több mint háromezer pálos élt. Erdélyben és Kárpátalján negyven monostoruk volt.

 

Ma ketten laknak a Szent István nevét viselő monostorban: Barnabás és Imre testvér. Néhány hónap múlva a tervek szerint – tartományfőnöki megbízatásának lejárta után – Botond testvér is csatlakozik hozzájuk. Barnabás testvér életvidám, „csintalan tekintetű” szerzetes. Magáról így vall: „Édesapám bohém természetét örököltem, s nagymamámét, aki ahol lehetett, kapcsolatot teremtett másokkal, s amiben tudott, mindenkinek segített.”

 

Amikor véget ér a hivatalos program, terepszínű ruhában jön velem szemben, hatalmas termetű kutyát vezet – vagy éppenséggel a kutya vezeti őt? A Hargitafürdön élő Tófalvi Éva Brúnó gazdája, ám ő most hosszabb ideig Észak-Olaszországban vesz részt edzőtáborozáson, majd Szocsiba utazik: biatlonban indul a téli játékokon. „Nagyon szeretem a természetet és az állatokat. Egy megkötött kutyának jólesik, ha időnként megjáratják. S nekem is hasznomra válik. Kimegyek vele a gyönyörű tájba, amikor a nap éppen előbukkan a hegyek mögül vagy a mostani havazásban – elmélkedésre sem utolsó az ilyen alkalom. Hozzásegít, hogy rendet tudjak tartani magamban.” Így kapcsolódik össze a szemlélődés és a lelkipásztori munka – még mielőtt bárki megbotránkozna, hogyan lehet a kutyasétáltatást lelkipásztori munkának nevezni, gondoljon arra, hogy a másiknak való segítségnyújtás is evangelizálás, ahogy éppen megkívánja a helyzet.


Mihály testvér a pécsi és a budapesti monostor között osztja meg idejét, most társaságunk úti és lelkivezetője, így vall a pálos hivatásról: „A pálos rend gyökerében remeterend. S ebből a remetehagyományból, illetve az ebből következő személyes és közösségi imádságos életből forrásozik a mi papi életünk is. A legnagyobb vágyódás bennem éppen ezt az imádságos tapasztalatot átadni az engem felkereső híveknek. Kinek-kinek személyre szabottan megmutatni valamit ezekből a tapasztalatokból; melléjük szegődni az útjukon… Soha nincsenek kész válaszaim a problémákra. Nem is lenne jó így, de úgy gondolom, a mindenki számára lehetséges spirituális út önmagában erőforrás lehet.”

 

A pálos rendet egyre gazdagabban veszik körül a hívő emberek – ki-ki a maga állomásánál tartva a hit útján. A konfráterek (tiszteletbeli tagok) jogosultak a fehér pálos öltözet viselésére. A pálos baráti kör tagjai egyre nagyobb számban tudnak egymásról – s természetes módon kapcsolódnak a szerzetesekhez a MotorkerékPálosok.

 

Sudár Annamáriát, a szép szavú előadóművészt a pálos irodalmi hagyományból összeállított Asperger me című műsorból ismerhetjük. „A pálosok egyik segítőjének tartom magam. 2004 nyarán »véletlenül« tértem be a Sziklatemplomba, ahol éppen egy újmisés pálos szerzetes, Antal testvér misézett. Annyira megérintett az élmény, hogy ettől kezdve rendszeresen oda járok templomba.” Annamária amiben tud, segít a szerzeteseknek. Többek között részt vesz a Fehér Barát című rendi folyóirat szerkesztésében. Idén áttekintő kiállítást készít elő Sarbak Gábor rendtörténésszel Pécsett. A pálosok nyolcvan éve telepedtek vissza Magyarországra, s huszonöt éve indultak újra.

 

Mi érintette meg a pálosok lelkiségében, kérdem Annamáriát. „Az egyszerűség, a hétköznapiság és az odaszenteltség. Igen megkapó az a fajta odaszenteltség Istennek, amit folyamatosan érzek a pálosoknál. Lelkivezetőm is pálos szerzetes, Bátor Botond testvér, de más szerzetesektől is sok lelkierőt kaptam.”
A szentmise kezdetére ugyancsak ropog a hó a hidegtől. A fából épült templomba már nem férünk be, sokan kivetítőn követjük a szertartást. Szabó Domokos Bétadobóvágásról érkezett, a település ma a Székelyudvarhely melletti Bögöz községhez tartozik. „Vágás volt az anyaközség, s hozzátartozott Bétadobó. A pálos atyák mentették meg a települést az 1600-as években, Bethlen Gábor idején. A három testvér meg tudta tartani a falut katolikus hitben, miközben Dobónak kétharmada, Bétának a fele átállott reformátusnak.”

 

S míg odaér a papi menet, gyermekhangon hangzik a vers-fohász: „Boldog Özséb pálos atyánk, esedezve kérünk, gyűjtsed össze szeretetben árva magyar népünk.”

 

Erre az összegyűjtésre bizony szükség is van. Darvas-Kozma József főesperes, a csíkszeredai Szent Kereszt-templom plébánosa Márton Áront idézi: „Kisebbségi sorsban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti veszedelmet jelent.” De elmúlik ez a veszedelem, ha megfogadjuk – megint csak Áron püspököt idézve: „Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni.”

 

A Szent Kereszt-templom kórusa, a Gaudete hangjai mellett vonul át a papi menet a monostorból a templomba. Hargitafürdő ehhez a plébániához tartozott-tartozik, s a nagytemplomot és a zarándokházat a jövőben közösen használják. Barnabás testvér tisztelettel említi László Rezső atyát, aki közösséget teremtett itt a hegyek között. „Amint az érsekség is meghirdette a plébánia évében: a közösségek váljanak szerves részeivé az egyháznak. Rezső atya bibliaórákat tartott, filmvetítést szervezett… Mindezt folytatnunk kell, hiszen soha nem a szolgáló személyek a fontosak, hanem Jézus Krisztus.”

 

A MotorkerékPálosok 2008 óta „jegyzik magukat”, olyan motorosok, akik lelki téren is együtt motoroznak a pálosokkal. Este Botond és Barnabás testvér – maguk is nagy motorosok, ez a tény jelentette annak idején az evangelizációs vonzást – velük találkozik. Most persze nem motorral érkeztek, ám hoztak magukkal ajándékot: a liturgikus élethez ostyatartót, négy miseruhát és más egyebet; a görögkatolikus motorosok a máriapócsi kegykép szép másolatát adják át. A panzióban még valóságosan álló karácsonyfa alá a MotorkerékPálosok síléceket, síöltözetet és bakancsokat helyeztek el, az atyák majd szétosztják a helyi fiatalok között. „Mert hiszen lesiklás közben is lehet evangelizálni…” Nagyszerű társaság a MotorkerékPálosoké.

 

Közéjük tartozik Ercsényi Lajos mérnök-informatikus, bár ő most velünk, „nagybuszosokkal” érkezett. „A pálosokhoz tartozásomat nemcsak szavakban, hanem tettekben is szeretném megélni. Mióta Motor¬ke¬rék¬Pálos lettem, határozott elképzelés él bennem, milyen módon kívánom segíteni ezt a közösséget. A mostani alkalom is ilyen lehetőség, amikor tényleg történelmi esemény részesei lehetünk, legalábbis a hazai pálos rend történetében.”

 

S aztán még valamit említ: „Magánéleti válság kellős közepén vagyok, ezért is jókor jött ez az utazás; mindannyian imádkozunk, s valóban zarándoklatnak éljük meg ezeket a napokat. Gyermekeimnek és ismerőseimnek szoktam mondani: ha Istent behívjuk az életünkbe – ez a mi szabadságunk, a mi döntésünk –, azt nem szabad kizárólag a vasárnapi szentmisében megélnünk, hanem jóval többre kell törekednünk. S ezt a mostani úton is érzem.”

 

Barnabás atyának nem idegen a táj. „Gyerekkoromban odahaza, Ipolykiskesziben szobám ablakából a Börzsöny hegyeit láttam. Később márianosztrai plébánosként vagy pálosszentkúti szerzetesként, amikor lehetett, a gyerekek és fiatalok csoportjával a szlovák paradicsomba, a Magas-Tátrába kirándultunk.”
A monasztikus élet és lelkipásztori föladatok nem zárják ki egymást. „Reggel hatkor senki nem jön a kolostor környékére. Ilyenkor indulnak az emberek munkába, s napközben is jut idő a monasztikus életre. Nagyon tetszett, amit a Tömő utcában láttam Teréz anya nővéreinél: mindennap bezárták ajtajukat az egyórás szentségimádás idejére. Ez nem jelent elutasítást, hanem a lelki élet megélésének szükségessége diktálja, hogy utána még inkább embertársaink felé fordulhassunk.”

 

A hívek tiszteletben tartják a szerzetesek életrendjét. A kolostoralapítás ünnepének reggelén innen is, onnan is hívták, de nem tudták elérni őket. Később közölték: éppen imaórát tartottak. S az egyik telefonáló szinte szabadkozott: „Igen, igen, így van ez jól, hiszen ez a dolgotok.”

 

A pálosok, a magyar rend várja a hivatásokat. A fehér a legszebb szín: a szivárvány valamennyi színét magában foglalja. Így fehérlenek a Hargitatetőn, most még ketten, majd hárman, s bizonyára egyre többen a majdani hivatásokkal. És már most érzem a látótávolságnyi messzeségben, a csíksomlyói kegyhelyen élő barna barátok és az itteni fehér barátok közötti lelki áramkört, amely egyre inkább átjárja Csíkországot, s még messzebb, Erdélyországot. A somlyói nyeregben lévő Salvator-kápolna egyébként a pálosok ottani működésére emlékeztet.

 

Barnabás testvért terveiről, a jövőről kérdezem, divatos szóval az új pálos megtelepedés programjáról. Bár hosszú volt a nap, fárasztó, a sportos megjelenésű szerzetes csillogó tekintettel mondja a következőket, s ezt visszük magunkkal mi, zarándokok, ezt a mindig korszerű üzenetet: „Hirdetni a Jóisten örömhírét, nem harsányan, hanem természetemnek megfelelően csöndesen, mégis messzehangzóan.”

Fotó: Elmer István