Ki ne érezte volna már, hogy tél vége felé rátelepszik a napfény nélküliség, a szürkeség, a túlságosan elcsendesült élet? Szerencsére ez még nem depresszió, csak egyszerű levertség, amelyből határozott tettekkel könnyűszerrel kiszabadulhatunk. Nekünk, hívőknek a legjobb orvosság természetesen Isten közelsége, az imádságban való párbeszéd és a szentáldozás. Ezért is örültem annyira, hogy felfedeztem egy remek kis könyvecskét, amelynek ez a címe: Találkozás és beszélgetés az élő Istennel. Miklósházy Attila püspök atya írása nemcsak az Eucharisztia titkába vezetett be, hanem végre megtudtam mindent a zsolozsmaimádságról: mit miért mondunk, teszünk, egyáltalán, miként kell valóban szépen és szabályosan imádkozni.

1952-ben a kistarcsai internálótáborban történt. Egyik nap váratlanul három jezsuita kispapot a prefektusukkal együtt, és egy világi papot, Regőczi István atyát helyeztek a szobánkba. Korábban a papokat és szerzeteseket szigorúan elkülönítették. Regőczi atya, akit egyik könyvének címéről később csak az Isten vándora néven emlegettek, hamarosan odajött hozzám, és közölte, hogy lehet nála gyónni. Talán mondani sem kell, hogy néhányan, hívő katolikusok, milyen örömmel fogadtuk ezt a lehetőséget.

„A mai világban, amikor minden elterjed és mindennek híre megy, nem lehet egymástól elszigetelten élni.” E gondolat, a globalizáció valóságának és esélyének tudomásulvétele az egyik alaphangja Andrea Riccardi, a szociális tevékenységéről is ismert San’Egidio katolikus közösség alapítója magyarul nemrég megjelent, Együttélés című könyvének. Könnyed legyintéssel és enyhén szánakozó félmosollyal az utópiák körébe is sorolható a jövőkép, melyet megrajzol a szerző, de ideje észre térnünk: az emberiség túlélésének útjáról beszél.

A fejlődés lenyűgöző. Antenna a háztetőn, s máris televíziós csalások sokaságát láthatjuk. Egy ördöngös gépezet, rádiók özönét hallhatjuk. Hírek innen-onnan, közvetítések, kommentárok, zene: Mozart és odább valami eszeveszett dübörgés.