A XIX. szá­zad­ban szü­le­tett em­be­rek még nem gon­dol­ták, hogy ha­ma­ro­san el­jön az idő, ami­kor a hang­ju­kat vagy ked­venc ze­ne­ka­ruk elő­adá­sát akár több száz ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ban is hall­hat­ják má­sok – hi­szen fel­ta­lál­ják a rá­di­ót. A film­szí­né­szek pe­dig még jó ide­ig nem is sejt­het­ték, hogy ha­ma­ro­san „be­köl­töz­het­nek” a csa­lá­dok ott­ho­na­i­ba, mert fel­ta­lál­ják a te­le­ví­zi­ót.
Né­hány év­ti­zed­del ké­sőbb vi­szont már szte­reó rá­dió­adás­ok vol­tak, szí­nes te­le­ví­zi­ó­kat áru­sí­tot­tak a bol­tok­ban, majd LCD- és plaz­ma­té­vék ké­szül­tek, újab­ban pe­dig már a LED-tévék kez­dik ural­ni a pi­a­cot. Lé­zer se­gít­sé­gé­vel tér­ha­tá­sú han­got ad­nak a kom­pakt­le­me­zek (az­az a CD-k), a fil­mek front­ján (a több­nyi­re il­le­gá­lis le­töl­té­sek után) ve­zet­nek a DVD-k, a mo­zik­ban pe­dig ma már há­rom­di­men­zi­ós elő­adá­sok bű­vö­lik a né­ző­ket. A tech­ni­kai fej­lő­dés a mű­so­rok su­gár­zá­sát is meg­vál­toz­tat­ta. Az adó­tor­nyok­ból az éter hul­lá­ma­in, mű­hold se­gít­sé­gé­vel a vi­lág­űr­ből, eset­leg te­le­fon­ve­ze­té­ken, más­kor op­ti­kai ká­be­len – ana­lóg és di­gi­tá­lis jel­ként – öm­lik fe­lénk az in­for­má­ció, a hír és az ál­hír, a mű­vé­szet és a po­csék szap­pan­ope­ra.
Rö­vid idő, és már ru­ti­no­san hasz­nál­juk a leg­újabb cso­dá­kat is, de a leg­több­ször fo­gal­munk sincs ró­la, mi­ként mű­köd­nek, és mi­lyen tech­ni­kai vív­má­nyok te­szik le­he­tő­vé, hogy a vi­lág ré­sze le­gyen az ott­ho­nunk­nak – jó és rossz ér­te­lem­ben egy­aránt.
Már év­ez­re­dek óta is­mer­te az em­ber azok­nak a fi­zi­kai je­len­sé­gek­nek egy ré­szét, ame­lyek mind­ezt le­he­tő­vé tet­ték, ám csak a XX. és a XXI. szá­zad­ban érett meg az em­be­ri­ség ar­ra, hogy az egyes ele­me­ket ösz­­sze­rak­va – újabb fel­fe­de­zé­se­ket hasz­no­sít­va – rá­di­ót, te­le­ví­zi­ót, vi­de­o­ka­me­rát, DVD-t, mo­bil­te­le­font vagy szá­mí­tó­gé­pet al­kos­son. Most in­du­ló so­ro­za­tunk­ban a ré­gi je­len­sé­gek mo­dern fel­hasz­ná­lá­sát, az új fel­fe­de­zé­sek min­den­na­pi hasz­no­sí­tá­sát mu­tat­juk be ol­va­só­ink­nak.

Egy kö­zel­múlt­ban ké­szí­tett ta­nul­mány sze­rint a vi­lág ház­tar­tá­sa­i­nak nyolc­van­hét szá­za­lé­ká­ban van te­le­ví­zió. És ahol van, ott ál­ta­lá­ban na­pon­ta né­zik is – ha­zánk­ban pél­dá­ul a té­vé­tu­laj­do­no­sok nyolc­van­ki­lenc szá­za­lé­ka kap­csol­ja be min­den­nap a ké­szü­lé­ket. Nem is rö­vid idő­re: idén ok­tó­ber­ben a négy­éves­nél idő­sebb né­zők át­la­go­san na­pi négy óra negy­ven­öt per­cet töl­töt­tek té­vé­né­zés­sel.
A sta­tisz­ti­kák per­sze ter­mé­sze­tük­nél fog­va ál­ta­lá­no­sí­ta­nak, óva­to­san kell ér­tel­mez­ni az ada­to­kat. De an­­nyi biz­ton ál­lít­ha­tó: a te­le­ví­zió meg­ha­tá­ro­zó ré­sze az éle­tünk­nek – akár néz­zük, akár nem. Mert bi­zony, ha mi nem is nyú­lunk a la­kás­aj­tón be­lép­ve au­to­ma­ti­ku­san a táv­irá­nyí­tó­hoz, meg­te­szik he­lyet­tünk ro­ko­na­ink, ba­rá­ta­ink, mun­ka­tár­sa­ink, gyer­me­ke­ink osz­tály­tár­sai, és raj­tuk ke­resz­tül a mi éle­tünk­re is hat a te­le­ví­zió.
Hasz­nos­sá­gá­ról, il­let­ve ká­ros ha­tá­sa­i­ról gya­kor­la­ti­lag a fel­ta­lá­lá­sa után azon­nal vi­ták ke­re­ked­tek. A té­vé nél­kü­li élet jel­sza­va már 1980-ban moz­gal­mat ho­zott lét­re an­gol­szász te­rü­le­te­ken.
A le­he­tő­ség, hogy tel­je­sen ki­zár­juk az éle­tünk­ből a te­le­ví­zi­ót, igen csá­bí­tó le­het, hi­szen ren­ge­teg ne­ga­tív tar­ta­lom­tól és a tu­da­tos fo­gyasz­tói lét fá­rad­sá­gos dön­té­se­i­től óv­hat­juk így meg ma­gun­kat és gyer­me­ke­in­ket. Cse­ré­be vi­szont na­pon­ta több óra sza­bad­idő­vel le­he­tünk gaz­da­gab­bak. Ugyan­ak­kor az is tény, hogy szá­mos fi­a­tal­nál ép­pen a té­vé­től va­ló el­zá­rás oko­zott pszi­chi­kai gon­do­kat, il­let­ve ne­héz­sé­get a kor­tár­sak kö­zé va­ló be­il­lesz­ke­dés­ben. Az így el­vesz­tett ér­té­kes is­me­re­tek­ről, film­él­mé­nyek­ről nem is szól­va. Az arany kö­zép­úton ha­lad­ni ez eset­ben sem kön­­nyû, de hos­­szú tá­von ta­lán még­is ki­fi­ze­tő­dő, hi­szen a XXI. szá­zad­ban nem for­dít­ha­tunk há­tat az elekt­ro­ni­kus mé­di­u­mok­nak. In­kább ta­nul­juk meg he­lye­sen hasz­nál­ni őket…

Amerikai filmvígjáték (2007)

Ame­ri­kai film­drá­ma (1992)

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2005)

Fél­re­ér­tés ne es­sék: nem a spe­nó­tot, a pa­ra­di­csom­le­vest – vagy a szin­tén több bi­zal­mat ér­dem­lő tár­sa­i­kat – un­dor­ral fél­re­lö­kő fin­­nyás gye­re­kek szü­lő­bosszan­tó biz­ta­tá­sá­nak szán­tam a cí­met. Va­la­mi más­ra sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­met; olyas­mi­re, ami jó eset­ben a gya­ra­po­dá­sun­kat szol­gál­hat­ja, vagy épp el­len­ke­ző­leg: ha nem tes­­szük, az meg­fek­he­ti a gyom­run­kat.

No­vem­ber vé­ge kö­ze­leg. Las­san­ként már az ün­ne­pek­re és év vé­gé­re pil­lan­tunk: el­vá­gyó­dunk eb­ből a szür­ke hó­nap­ból. Van, aki na­gyon el­fá­radt mos­tan­ra, és az egész év sú­lyát a vál­lán ér­zi. Má­sok lé­lek­ben ta­lán az el­múlt nyár­ban ra­gad­tak, és a köz­be­eső idő­sza­kot mel­lőz­ve leg­szí­ve­seb­ben azon­nal át­ug­ra­ná­nak a kö­vet­ke­ző nyár­ba. El­vá­gyód­ha­tunk meg­szo­kott gon­do­la­ta­ink kö­zül is, mint­ha egye­ne­sen ön­ma­gunk­ból sze­ret­nénk ki­lép­ni.