Aki még nem járt az Örök Városban, valószínűleg az is ismer legalább egy szökőkutat, ha máshonnan nem, hát Fellini Édes élet című filmjéből. A Trevi-kútban fürdőző Anita Ekberg és Marcello Mastroianni örökre beírta magát a filmtörténetbe, és hosszú időre népszerűvé tette azt a fontanát, amelyet a barokk Róma jelképeként is számon tartanak.
Lányom még nem iskolás, de már tud olvasni és nagybetűkkel írni. Legutóbb Alma és lakói címmel folytatásos mesét rótt a füzetébe, a legújabb szerzeménye egy ikerpárról, Hangáról és Pangáról szól, akiket a Gonosz elválasztott egymástól.
Viríts, mályva, viríts napjainkra
piros sejtelmű palástot,
szeszélyes vagy, mint a szerelem,
ünnep a te ragyogásod,
(őszi fények a Tiszánál)
A gyepen, hol töviseit feni rád az ördög,
partot rabol a lösztől a folyó,
Seamus Heaney-nek
Távolból úgy tűnt, száraz lábbal kelhet át a nádason,
de egyre csak süllyed, végül kanyargó vízhez ér,
vadkacsák röppennek fel rejtekükből, háromszáz éve,
Mostanság, amikor a nagy egységesítés vezényszavára tárgyaink egyre jellegtelenebbé válnak, egyazon kaptafára készülnek; amikor egybemosódnak a nyelvek és a kultúrák; amikor a multinacionális dolgozók egy-egy nyilvántartási számmá torzulnak, s lassan mindannyian kódok és kártyák és adatok halmazaivá változunk, legfőbb értékünkké az arcunk válik.
Világunkat igyekszünk úgy berendezni magunk körül, hogy minél „sterilebb” legyen. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy egészségesebbek legyünk, életünk hosszúra nyúljon, a kellemetlen gondolatok elől pedig menekülünk – jobb esetben például munkába.
Most egy szegény, halálra ítélt író utolsó sorait olvassák. Elmondom, hogyan történt.
Vasárnapról hétfőre virradó éjjel hirtelen arra ébredtem, hogy már nem alszom. Ennek legfőbb oka a pokoli fájdalom volt: bal lapockám környékén becsípődött egy ideg.