A hit hatalmáról (Mk 2,1–12)

Érdemes megfigyelni, Jézus kiknek a hitét dicséri, mutatja fel példaként az evangéliumokban. Kivétel nélkül azokét, akik másokért aggódva fordulnak hozzá. A lányáért esdeklő kánaáni asszonyét (Mt 15,21–28), a béna szolgájáért közbenjáró római századosét (Mt 8,5–15) s a mai evangéliumban a béna barátjukért tetteikkel fohászkodó tanítványokét. Közös bennük, hogy képesek az árral, a tömeggel, a tömeg elvárásával szembemenni. A tömeg normájától eltérően ők bátran „abnormálisak”. Márk kiemeli, hogy a tanítványoknak meg kellett küzdeniük a tömeggel mint akadállyal. Szó szerint is „felül kellett emelkedniük” rajta, hiszen fel kellett jutniuk a ház tetejére, hogy beteg barátjukat lebocsáthassák Jézushoz.

Miközben a tömegen felülemelkednek, alázattal szolgálják azt, akiért közbenjárnak Jézusnál. De teljes a Jézus előtti alázatuk is. Gondoljunk a százados „Uram, nem vagyok méltó…” szavaira vagy a kánaáni asszony leborulására. Amikor a négy apostol a tetőn vájt nyíláson át leereszti Jézushoz a beteget, tettük nem csupán praktikus lelemény, hanem vallomás is. Azt mondja el, hogy az Úrral való találkozás útja, a mennyei magasságokba vezető ösvény a „lefelé”, az alázat útja.

E könyörgő tettek sora egyszersmind istentisztelet is. Szent Márk az istentisztelet szavával, a fölajánlani (görögül: proszphero) szóval fejezi ki, hogy a négy tanítvány Jézus elé viszi beteg barátját. Jézus búcsúbeszédében azt mondja, hogy azért teljesíti a hitből fakadó kérést, „hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban” (Jn 14,13). A hitből fakadó könyörgés Jézus által dicsőítéssé lesz. Ujjongó, magafeledett dicsőítéssel zárul a mai evangélium is.

E könyörgő tettek sora áldozatos tett is. Kereszthordozás. A négy tanítvány vállára veszi, hordozza beteg társát. Ugyanaz a görög ige (airó) fejezi ezt ki, amely Jézus felszólításában is szerepel: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem” (Mk 8,34). Cirenei Simon kereszthordozását ugyancsak ez az ige fejezi ki (Mk 15,21). Minden kereszthordozás részvétel az egyetlen áldozathozatalban, Jézus keresztjében. E könyörgő tetteknek közös jellemzőjük a szakítás mindenféle komforttal, beidegződött, szokássá rögzült elvárással, a birodalmi hordaszellemből fakadó ítélettel és előítélettel. Botrányos, hogy a Római Birodalom egyik századosa odáig alázza magát, hogy egy zsidó rabbit kérlel, mégpedig a szolgájáért; vagy hogy egy kánaáni asszony egy názáreti tanító elé borul, úrnak és Dávid fiának nevezve őt. Amikor Márk evangélista részletezi, hogy a négy segítő rést vájva kibontja a ház fedelét, akkor itt többről szól, mint egy ügyes tettről. A sztegé, fedél szó az otthont, a hajlékot is jelenti. Amikor egy magatehetetlent befogadunk otthonunkba, vagy valaki az otthonunkban magatehetetlenné válik, akkor ez megbontja a ház, az otthon rendjét. Rendellenes helyzetet teremt. Menekülünk előle. Vállalásához elszánt bátorságra van szükség. A kafarnaumi ház, Simonék háza képes volt erre.

A négy tanítvány tette megérteti velünk, mit jelent hittel kérni (Mt 21,22), Jézus nevében kérni (Jn 15,16; 16,23). E hithez társul a boldogság ígérete: „Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen” (Jn 16,24).