Ma­gyar film­drá­ma (1978) • Nem is a ra­di­ka­li­zá­ló­dott ki­sebb­ség ural­ma, nem is az erő­szak in­téz­mé­nye­sü­lé­se, nem is az agy­mo­só ide­o­ló­gia pro­pa­gan­dá­ja, ha­nem a ki­szá­mít­ha­tat­lan­ság az, ami leg­in­kább ré­mü­le­tes egy dik­ta­tú­rá­ban. Hogy bár­ki bár­hol, bár­mi­kor ál­do­zat­tá vál­hat. An­gi Ve­ra (Pap Ve­ra) ár­va, szó­ki­mon­dó mun­kás­lány­ként hir­te­len be­ke­rül a ha­ta­lom elit­jé­nek fo­gas­ke­re­kei kö­zé. Nyug­ta­lan ter­mé­sze­te vá­la­szo­kat ke­res, ám men­to­ra, a ki­égett mozgalmár (Pász­tor Er­zsi re­mek­lé­se) nem épp a jó út fe­lé te­rel­ge­ti… — Gá­bor Pál film­je az­ál­tal emel­ke­dik ki a kor­szak kö­zel­múlt­tal szem­be­néz­ni igyek­vő moziterméséből, hogy búj­ta­tott mó­don ugyan, de az öt­ve­nes éve­ken túl meg­kap­juk a Ká­dár-kor­szak drá­mai kri­ti­ká­ját is. An­gi Ve­ra tör­té­ne­te még­is egye­te­mes­sé­gé­vel nyű­göz le iga­zán: fé­lel­me­tes pon­tos­ság­gal áb­rá­zol­ja a to­ta­li­tá­ri­us rend­szer ki­szá­mít­ha­tat­lan vol­tát.

Magyar dokumentumfilm (2012)

Jól em­lék­szünk, ugye, va­la­ha volt osz­tály­fő­nö­ki órá­ink­ra, de va­ló­szí­nű­leg nem (csak) jó ké­pe­ket hur­co­lunk ma­gunk­ban e negy­ven­öt per­cek­ről, me­lyek­nek szen­ve­dő vagy szen­der­gő ala­nyai le­het­tünk di­ák­éve­ink so­rán. Hej, ha már ak­kor tud­tuk vol­na, mi is az az in­ter­ak­ti­vi­tás, biz­to­san kér­tünk vol­na be­lő­le! A mai di­á­kok nem biz­tos, hogy kér­nek, de né­me­lyi­kük sze­ren­csé­re kap, s szin­te biz­tos, hogy mi­u­tán be­le­kós­tol­tak, tet­sze­ni is fog ne­kik a do­log.

Amerikai-angol történelmi kalandfilm (2000)

Fel­eme­lő és meg­rá­zó csa­ta­je­le­ne­tek, iz­gal­mas üt­kö­ze­tek, ke­gyet­len­ség, bos­­szú­vágy és el­szánt­ság; re­mek jel­me­zek, tö­ké­le­tes lát­vány­vi­lág és Hans Zimmer zse­ni­á­lis alá­fes­tő ze­né­je vár ránk az öt Os­car-díj­jal — töb­bek kö­zött a leg­jobb film­nek já­ró szob­rocs­ká­val — ju­tal­ma­zott film­ben.

Holland családi film (1995)

Té­li es­té­ken nagy­ma­mám­mal né­ha kár­tyáz­tunk, s egy­szer-egy­szer elő­ke­rült a ré­gi sakk-kész­let is. A fi­gu­rák kö­zül ugyan hi­ány­zott né­hány, eze­ket gomb­bal vagy mé­re­te­sebb bab­szem­mel he­lyet­te­sí­tet­tük, a sö­tét ló fe­jét pe­dig gyu­fa­da­rab­ka pó­tol­ta, de ne­künk meg­fe­lelt így is. Ját­szot­tunk, s a já­ték örö­me, az együtt töl­tött idő fe­led­tet­te a sakk­táb­la ko­pott­sá­gát, az amúgy sem fon­tos hi­á­nyos­sá­go­kat. Ha­mar meg­ta­nul­tam, hogy a ki­rály­nő a kulcs­fi­gu­ra, s ha ügye­sek va­gyunk (vagy el­len­fe­lünk nem elég éber), akár ket­tő is le­het belőle, ha az egyik gya­log­gal vé­gig­vo­nu­lunk a táb­lán, fit­­tyet hány­va az el­len­sé­ges had­erő­nek…

A gö­rög szár­ma­zá­sú Costa-Gavras elő­sze­re­tet­tel ren­dez tár­sa­da­lom­kri­ti­kát meg­fo­gal­ma­zó fil­me­ket. Az őrült vá­ros cí­mű 1997-es al­ko­tá­sa — me­lyet nem­rég itt­hon is lát­hat­tak a té­vé­né­zők — vád­irat a te­le­ví­zi­ós bul­vár­mé­dia el­len. Film­je azok so­rá­ba il­lesz­ke­dik, me­lyek a hír­csa­tor­nák szen­zá­ció­éh­sé­gé­nek kö­vet­kez­mé­nye­it úgy mu­tat­ják be, hogy vé­gül ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re jut­has­sunk: a va­ló­di fe­le­lő­sök azok, akik­nek a ke­zé­ben ka­me­ra és mik­ro­fon van.

A kö­zel­múlt­ban ad­ták hí­rül, hogy egy el­is­mert tu­dós azt nyi­lat­koz­ta, már kü­szö­bön áll a „szép új vi­lág”, s lel­ke­sen ecse­tel­te a ge­ne­ti­ka­i­lag mó­do­sí­tott éte­le­ket fo­gyasz­tó ge­ne­ti­ka­i­lag mó­do­sí­tott em­be­ri­ség cso­dás elő­nye­it. Egy má­sik hír­adás sze­rint Len­gyel­or­szág 2013. ja­nu­ár 28-ától meg­tilt­ja, hogy te­rü­le­tén bár­mi­lyen ge­ne­ti­ka­i­lag mó­do­sí­tott ha­szon­nö­vényt ter­mes­­sze­nek. S mi kö­ti ös­­sze a két hírt? Nem csu­pán té­má­juk, ha­nem az a tény, hogy a fősodratú mé­dia hír­ka­pu­in egyik sem ju­tott túl. A szer­kesz­tők nem tar­tot­ták őket hír­ér­té­kű­nek.

Thomas Merton (1915—1968) trap­pis­ta szer­ze­tes, lel­ki­sé­gi író, köl­tő. Fran­cia­or­szág­ban szü­le­tett. Ap­ja aka­ra­tá­nak meg­fe­le­lő­en ang­li­kán­nak ke­resz­tel­ték. Az I. vi­lág­há­bo­rú elől me­ne­kül­ve a csa­lád Ame­ri­ká­ban te­le­pe­dett le. A Co­lum­bia Egye­te­men foly­ta­tott ta­nul­má­nyai idején Merton ta­lál­ko­zott a ka­to­li­kus hit­tel. A XX. szá­za­di ka­to­li­kus iro­da­lom egyik leg­ki­emel­ke­dőbb alak­ja lett. Spi­ri­tu­á­lis írá­sai mel­lett je­len­tő­sek ver­sei, va­la­mint a val­lá­sok kö­zöt­ti pár­be­széd je­gyé­ben írott mun­kái. Ja­nu­ár 31—én len­ne ki­lenc­ven­nyolc éves.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1993)

A tör­té­net ere­de­ti cí­me a nagy­ne­vű író­val va­ló bir­kó­zás­ra utal (Wrest­ling Ernest He­ming­way), ugyan­is ezt idé­zi fel lép­ten-nyo­mon tán túl­sá­go­san is moz­gal­mas if­jú­kor­ára em­lé­kez­ve a nyu­gal­ma­zott, de nyug­ha­tat­lan ten­ge­rész, Frank (Richard Harris). Töb­bek kö­zött a kor­ban hoz­zá­il­lő, de vér­mér­sék­let és élet­fel­fo­gás dol­gá­ban tő­le fény­évek­re ke­rin­gő tár­sát, Waltert (Robert Duvall) trak­tál­ja a haj­dan­volt idők hol ro­man­ti­kus, hol zaf­tos, de leg­in­kább gya­nít­ha­tó­an ló­dí­tó tör­té­ne­te­i­vel. A ten­ge­ri med­ve egy park­ban ta­lál­ko­zik a csen­des bor­bél­­lyal, s kü­lö­nös kap­cso­lat bon­ta­ko­zik ki köz­tük: hol ba­rát­ság­ra ha­son­lít, hol meg ar­ra a se ve­le, se nél­kü­le vi­szony­ra, mely­ben két na­gyon ma­gá­nyos em­ber a má­sik­kal pró­bál­ná gyó­gyí­ta­ni fel­gyűlt-be­gyűj­tött lel­ki se­be­it, ne­megy­szer csak újabb sé­rü­lé­se­ket okoz­va. S köz­ben az is ki­de­rül: mél­tó­ság­gal bú­csúz­ni az élet­től nem azo­nos a de­rű, az ér­zel­mek és a hun­cut­ság ki­szá­ra­dá­sá­val.